A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

TARCAI Béla: Fénykép a temetőben

megjelent az ún. Stanhope-fénykép, az előző módszer továbbfejlesztett változata. Ennek lényege az, hogy az apró méretű fényképet nagyítólencse alá helyezve applikálták dísztárgyakra és használati eszközökre: tollszárra, papírvágókésre, levélnehezékre, fésűre, tükör nyelére, óralánc függőjére. És ha már a fénykép ilyen módon szabad mozgásba jött, szinte természetszerű, hogy megjelenhetett a síremlékeken is. A kivitelezés technikája egyszerű: a sík vagy domború üveg alá helyezett fényképet vízhatlan fémkeretbe foglalják és felragasztják a sírkőre. Fejfára azért nem, mert az jobban ki van téve az idő pusztító hatásának. A keret formája leggyakrabban ovális vagy kerek. Négyzetes vagy téglalap alakú sírfotó ritkán látható. Igényesebb és egyedi tervezéssel készült síremlékeken a fénykép helyét gondosan meghatározzák, és formáját, méretét hozzáigazítják az építmény összképéhez. Egyszerűbb esetekben a sorozatban készült síremlékekre utólag illesztik fel a fotót vagy fotókat. Ismert az időtállóbb, márvány vagy gránitlapra, maratásos eljárással felvitt fotómásolat is. A sírjelen elhelyezendő arckép kiválasztása a hozzátartozók ízlésének kérdése, amit meghatároz az is, hogy mennyi és milyen fotó áll rendelkezésre. Aligha lehet ugyanis feltételezni, hogy bárki életében azzal a céllal készíttessen magáról fényképet, hogy az majd egykor a sírkövére kerüljön. Az természetes, hogy a rendelkezésre álló képekből a legjellemzőbbet iparkodnak kiválasztani. Gyakori és kedvelt forma a kettős portré, leginkább házaspárok esetében, akkor is, ha különböző időpontban haltak meg. A két személy képének összemontírozása egy új, soha nem volt helyzetet rögzít, de alkalmas arra, hogy azokat, akik életükben együvé tartoztak, halálukban is összekösse. Ez a megoldás egyúttal az érzelmi kapcsolatok gazdagodását is jelenti, mert nem csupán az elhunytak és a túlélők egymáshoz való viszonyát, hanem a két ábrázolt személy összetartozását - életükben és halálukban reprezentálja. A családi együvétartozást, a házastársi vagy a szülő-gyermek kapcsolatot, természetesen önállóan elhelyezett, egyedi képek is bemutathatják. A sírjelek éppúgy megélik sorsukat, miként a könyvek. A szobrok elporladnak, a domborművek lekopnak, a sírkövek a földbe süppednek - és leomlanak a mauzóleumok is. A fényképek védőüvegei eltörnek, a repedésekben gombák telepszenek meg, a képek megfakulnak, foltossá válnak, és nagyjából követve a sírhasználat jogának elévülési idejét, eltűnnek, követik azokat a lelkeket, akiknek korábbi, földi életéről hivatva voltak tudósítani. Az arcok eltűnnek, és lassan bekövetkezik az emlékezet halála is. Gyorsítja ezt a folyamatot az emberi gonoszság, amely - nem tudni, milyen belső indítékok alapján - feldúlja a temetők szent békéjét, megrongálja a síremlékeket, megsemmisíti a humánus törekvéseket a holtak és az élők kapcsolatának fenntartására. Az arcok eltűnnek, de közben újabb generációk születnek, újabb síremlékek és sírfényképek keletkeznek - az élet megy tovább. 354