A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LÉNÁRT Béla: Néptanítók Borsodban 1868-1918

Az 1876/77. évi tanfelügyelői jelentésben pl. az olvasható, hogy az iskolából kikerült gyermekek közül (sajnos az összes kikerültek száma sem állapítható meg) 1660 tudott írni, olvasni, 90 fő csak írni. A következő év statisztikája szerint az iskolából kikerülők közül 3554 tudott írni-olvasni, de 234-en nem tanultak meg írni, csak olvasni, jelentette Szabó Károly. 1879-ben ugyanezeket írta: „...különösen megvizsgáltam azon tanulókat, ki az évben már kikerültek az iskolából, és sajnálattal kell jelentenem, hogy a gyermekek még a legszükségesebb tantárgyak, mint az írás, olvasás és számolásban is oly gyengék, hogy e tekintetben a második évfolyamon járó gyermekektől is többet lehet követelni." Ilyen jellegű megkülönböztetést 1885-ben tett utoljára Ballagi Károly. Akkor Borsodban 8446 gyermek lépett ki a népiskolából (az nem tűnik ki, hogy ez a 6. vagy a 4. osztály elvégzését jelentette-e), ezek 83%-a (7045) megtanult írni, olvasni, 1401 tanuló viszont csak olvasni tudott. Ha ilyen differenciáltan vizsgáljuk az írástudatlanság kérdését, akkor a statisztikai adatok mögött még sokkal több írástudatlant kell feltételeznünk. A hiányosság okát egyrészt a tankötelezettség nem teljes mértékében, az elemi iskolák csupán néhány osztályát és nem az egész kurzust (1-6. osztály) elvégző tanulók nagy számában, s az oktatás színvonalának nem kellő fokában látjuk. A népiskola alsó osztályainak elvégzése tehát nem jelentette egyértelműen az írás, olvasás készségének, képességének elsajátítását. Pedig a népiskolában az írás-olvasás megtanulása olyan alapvető feladat volt, mely lehetővé tette volna egy általános, a kor szükségleteinek megfelelő műveltségi szint elsajátítását. Ennek érdekében az írás, olvasás, számolás alapvető tárgyai mellé később egyéb közismereti tárgyak ismeretanyagának oktatását is felvették a népiskola céljai közé. Új, a modern tudomány struktúráját követő, jól elkülönülő tantárgyak jelentek meg: történelem, földrajz, természetrajz-tan és (1884-től) egészségtan. Kötelezően előírták az ének, rajz, tornászat, kézimunka készségtárgyakat és a gyakorlati oktatást is. Az új tantárgyak külön tanítása kezdetben nem volt népszerű a tanítók között, akik megszokták, hogy egyetlen olvasókönyv olvasmányai alapján tanítottak komplex, de egyúttal kusza ismerethalmazt. Polányi tanfelügyelő erősen elmarasztalta a ref. iskolákat a természettudományos tárgyak elhanyagolásáért, ez akkor, a törvény megjelenése után három évvel még nem is volt csodálható. Annál érthetetlenebb, hogy később is bőven találkozunk a tanfelügyelet elégedetlenkedő elmarasztalásával. Ballagi, 1881: „A tanítás eredménye a körülményeknek megfelel őleg a legszerényebb várakozást sem elégíti ki. A gyermekek ritka helyen képesek kielégítő gyakorlottságot felmutatni az olvasásban, írásban, még kevesebbet a számolásban. Egyéb ismeretekről pedig szó sem lehet..." 1885-ben a tanfelügyelő jelentésében ismét említette a beszéd- és értelemgyakorlatok, testgyakorlat, női kézimunka és háziipar tantárgyak elhanyagoltságát. Hídvégi Benő tanfelügyelő 1890-es nyomtatott beszámolójában részletesen foglalkozott az egyes tantárgyak helyzetével. Szerinte a törvény megjelenése után húsz évvel csak a hittan, írás, olvasás és számtan tárgyakat tanították minden iskolában, véleménye szerint mindössze 10%-os eredményességgel. Ez utóbbi megállapítást azért kételkedve kell fogadnunk. Különösen elhanyagolt tantárgyak voltak az általános/egyetemes történelem, női kézimunka, testgyakorlat, természettan, általános földrajz, amelyeket a népiskolák 30%-ában sem tanították. Az ének és rajz tárgyakat a tanfelügyelő meg sem említette, pedig az 1877-es állami tantervben mindkettő oktatását szigorúan előírták. A tantervek ilyen mértékű semmibevételére nem mentség a néptanítóság képzettsége, anyagi állapota sem! Nyilvánvalóan vezetési hiányosságok is befolyásolhatták a népiskolai oktatás tartalmának ily mértékű egyoldalúságát. Utalnunk kell itt az egyházi 279