A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LÉNÁRT Béla: Néptanítók Borsodban 1868-1918

tantervek zavaraira, a nyilvánvaló tankönyvi hiányosságokra is. Fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényezőre is, amelyet a mezőkövesdi képviselő-testület fogalmazott meg a hiányzásokkal kapcsolatban. Véleményük szerint a tanítók állandóan új anyagot tanítanak, s nem veszik figyelembe a hiányzókat, akik nem tudnak felzárkózni, lemaradnak. 1906-ban, amikor a tanfelügyeleti tevékenységet újra szabályozták, a felügyeletnek elsősorban az iskolák szellemi életét kellett vizsgálniuk. Hídvégi április havi jelentése tartalmazott egy ilyen jellegű összegzést: „...Az iskola szellemi színvonala, sajnos semmi emelkedést nem mutat. Új tantervet adott ki az állam, s utána a felekezetek. A tanítási módszerek javításán szüntelenül fáradoznak a hivatottak. A tankönyvírás terén szinte túltengő versengés támadt. De mindezeknek csak itt-ott látszik hatásuk az iskolákban s azok falain belül. Ott még makacsul tartja magát a régi, maradi szellem; gépies, élettelen napszámos munkát találunk ott, hol lelkes, buzgó nemzetjavító működésre volna szükség. Egyes kötelességtudó, képzett jeles tanító mellett kiáltóbb az ellentét, ami az iskolák többségében található. Számos iskolában rendszert képez az, hogy két álló esztendeig rágódik a gyermek az ábécén, s három-négy évi iskolázás után gépiesen alig tanulnak meg olvasni. Ilyen alapvetés után természetesen a további haladásban nincsen köszönet. A mindennapi életben annyira nélkülözhetetlen tizedes törtekkel való számolás, az anyanyelv öntudatos használata, a magyar alkotmány, és a polgári jogok és kötelességek ismerete, s általában minden tantárgynál az értelemfejlesztés annyira gyenge lábon áll, hogy az ilyen iskolából kikerülő nemzedék nem fogja helyét megállhatni az életküzdelemben. Ennek az elszomorító eredménytelenségnek okai között felemlíthető ugyan a tanítói fizetések csekély volta, néhol az iskolák túltömöttsége, a tanulók ruhátlansága, az iskolai mulasztások nagy száma, de mindezeket az akadályokat, mint számos örvendetes példa bizonyítja, legyőzheti a tanító buzgósága és tudása. Ahol azonban ez hiányzik, ott a helyi felügyelet és ellenőrzés szigorításán kívül az állami felügyelet hatályosabbá tételével kellene segíteni. Az államsegélyezést minden esetre célszerű lenne a sikeres tanítástól tenni függővé." Nem tűnik szívderítőnek a kép még a 20. század első évtizedében sem. Most látszik meg igazán a magyar népoktatás iránt tanúsított állami szűkkeblűség következménye, az elfásult, minőségileg gyenge szinten álló tanítóság „érdektelensége" saját munkájával szemben! Sőt, az újonnan kikerülő tanító nemzedékkel is voltak problémák; bizonyítja ezt egy 1908-as újabb tanfelügyelői jelentés. Hídvégi több pályakezdőt látogatott: „...a tanítóképezdék nem olyan készen bocsátják ki a fiatal tanítókat, hogy további vezetés és útmutatás nélkül is meg tudnák találni a helyes utat. A legjobb nemzedék, ezért nem is az ifjabb nemzedék, hanem az idősebbek között található... A tanítás színvonala nem emelkedett oly mértékben, ahogy a fizetés rendezés után várni lehetett volna..." A jelentések szerint nagyon sok a közepes, és annál alacsonyabb szintűnek ítélt iskola. Nagyon nehéz megállapítani tehát, hogy mennyi felelősség terhelte a tanítókat, s mennyi volt abból másra hárítható, esetleg objektív kiváltó oka az eredménytelenségeknek. Az viszont kétségtelen, hogy a hanyagságért elmarasztalt, megrótt tanító, akinek munkáját esetleg még saját községének lakosai is tapasztalhatták, nem emelte az amúgy is alacsony társadalmi presztízst. A megyei tanfelügyelői jelentésekben az általánosításokon túl, bőven találunk hanyagságért megrótt nevelőket, az egyházmegyei-kerületi jegyzőkönyvekben is szemünkbe tűnnek az elmarasztaltak nevei. Lássunk néhány megrovást: „...a keresztesi járásban nem kielégítő a harsányi, sályi, andornaki, noszvaji iskola - olvashatjuk az Alsóborsodi ref. Egyházkerület 1869-es közgyűlési jegyzőkönyvében - ... Ezen utóbbiak ... a megrovás különböző mértéke szerint lesznek 280