A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

RÉMIÁS Tibor: Miskolc mezőváros 18. századi lakóinak jogi státusa és rétegződése (a Miskolc monográfia vonatkozó fejezetének tervezete)

Templom tőszomszédságában egy másik ispotály is építésre került. A nyilvános kórházi ápolásnak és a szegények menedékhelyének ez a két ispotály volt az alapja. A város elöljárósága kénytelen volt foglalkozni a talált gyerekek elhelyezése ügyével is. A lelencügyről végül úgy rendelkeztek, hogy amint kitett, magára hagyott gyermeket találtak, annak azonnal dajkát kerestek. 1721-ben pl. Szabó Mártonná és Tarcali Anna volt a város két dajkája.

117 Miskolc város területén a koldulást a magisztrátus által megszabott szabályoknak vetették alá. A koldulás ügyét a tanács úgy szabályozta, hogy a város területén csak annak engedte meg a koldulást, aki erre koldulólevelet kapott. A koldulólevélért folyamodni kellett, ahogy pl. 1716-ban „a szílyben nyomorgó Pap János" is tette. A város elöljárói e tekintetben okiratokkal elsősorban saját szegényeiket látták el. Idegeneknek csak kivételes esetben és rövid időre adtak ki engedélyt. így valójában szabadalmazott koldusok keletkeztek a városban, akik pincelyukakban, borházakban, a pincék között épített kunyhókban húzták meg magukat.

118 Nyilvántartásuk sok gondot jelentett a város tisztségviselőinek. Mivel a város adminisztrációját mód felett megnehezítették, ezért már 1724-ben tanácsi tiltó statútum látott napvilágot ezen elemek ideiglenes lakhelyeinek megszüntetéséről. Az volt a cél, hogy a városba költöztetéssel nyilvántartásba vehetők legyenek ők is. Mondanunk se kell, hogy az ilyen és hasonló intézkedések nem jártak eredménnyel. A 18. század második felében a mindinkább szaporodó koldusoknak a város kolduspecsétet, azaz koldulási engedélyt adott és követelt is rajtuk számon. A 19. század első negyedében már a koldulás eltörlésére irányuló törekvésekkel találkozunk. A háborús időszakban megszaporodtak a gonosztevők. A török kiűzetése és a szatmári béke megkötése után is számtalan gonosztevő ólálkodott Miskolc város környékén és a vármegye egész területén. Borsod vármegye 1712-ben közönséges inquisitiot rendelt el, s megbízta az alispánt, hogy a járásbeli szolgabírákkal és esküdtekkel együtt nyomozza ki: „az istenkáromlókat, azután ki volna gyilkos, szentegyháztörő, lopó, parázna, magzatját elvesztő, bűjös-bájos boszorkány, barom vagy oktalan állattal közösködő, hamishitű, házégető, orgazda, latroknak lappangatója vagy latrosságnak okozója, végül felségsértő".

1 A nyomozásnak meg is lett a kívánt eredménye, hisz soha annyi gonosztevőnek a dolgával nem foglalkozott a vármegye, mint a szatmári békét követő időben. A vármegyei jegyzőkönyvek tele vannak malefaktorok ellen folytatott perekkel. Az összefogdosott gonosztevők elzárására Borsod vármegye Miskolcon a Derék utcában, a Piactér belső vége táján tömlöcöt építtetett, ahová a város is becsukhatta a maga malefaktorait. Eleinte tehát a vármegye és a város közös tömlöcöt bírtak, de később mikor a vármegye is helyszűkével volt, a város a maga rabjait kénytelen volt máshová telepíteni. Tekintsünk bele a Hajdú Lajos által vizsgált 1782-83. évi rabtabellákba.

120 Borsod megyében ekkor összesen 206 rab ült börtönben, akik közül 164 férfi és 42 nő volt. A rabok 42,23%-a (87 fő) 20 és 29 év közötti életkorú volt. Miskolc esetében az 178283. évi rabtabellák 8 főt tartanak számon. Ebből 5 férfi és 3 nő volt. A rabok 62,5%-a (5 fő) ugyancsak 20 és 29 év közötti életkorú volt. A börtönbüntetésre ítéltek 37,5%-a (3 fő) lopással, ugyanennyi százaléka paráználkodással volt vádolható és 25%-a egyéb bűncselekménnyel. Ul LevelesE., 1929. 86. 118 Szendrei J., 1904. 619-620. 119Bm. L. Megyei Jegyzőkönyvek XVII. kötet 40. vagy Borovszky-hagyaték, számozatlan iratok csomója, Tóth Péter által kigépelt kézirat 81-82. 120 Hajdú L, 1985. 398-400. és 425^28. 145