A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

JÁNOS István: Gúnyvers a XVIII. századból

nek a „latrikánus" műfajnak, mint ahogy közvetlen népi gyökerei is kimutathatók.

5 A XIX. század legnagyobb dalgyűjteménye a népi és a nemesi közköltészet műfajainak széles skáláját felvonultató Ötödfélszáz énekek

6 analóg példái között is találhatók szinte közvetlen megfelelések az alább közölt versezettel, a műfajban tett utolsó „nagy" kísérletről, Lőwy Árpád (alias Réthy László) malackodásairól nem is beszélve.

7 Úgyszólván archetipikus műfajról van szó, mely napjaink szubkultúrájában is prosperál, pontosabban nem csak abban, hiszen számos, manapság már klasszikusnak számító költőnk is szellemes időtöltésnek tekintette az e műfajban tett kirándulásokat. Az obszcén téma poétikailag nívós megformálásban, szellemes előadásban a költői invenció próbája a legrégibb időktől fogva. Legkiválóbb művelői a magyar líra arisztokratikusabb húrjait is pengették, nemegyszer megtévesztve még a tudós szakemberek egyikét-másikát is.

8 Jelen esetben azonban másról van szó. Műfajtörténetileg közölt versünk genezisét egy sajátosan köztes művelődési helyzetben kell keresni: a „magas" irodalmi műveltségtől már messze álló, a népi kultúrához közelítő írásbeliségben, mely bizonyos szintű iskolázottságot feltételez ugyan, de már messze szakadt az intellektualitás forrásvidékétől: az uralkodó hangnem a trágár, a szellemességet helyettesíti az obszcén, a téma mint naturális öncél követel magának primitív verses megnyilatkozási formát. Nem egyéb, mint sajátos jellegű időtöltés, szórakozás, magát költészetnek álcázó, de attól valójában nagyon távol eső kezdetleges rímfaragás, társas passzió. A trágár hangnem, a szellemesség és a kompozíció hiánya, a gyatra rímtechnika is azt tükrözi, hogy sajátosan provinciális rétegkultúrában kell keresnünk a költemény szociológiai hátterét: a vidéki kis- és középnemesség, valamint a kisvárosi polgárság körében, mely számára az irodalmi „közélet" fórumát is jelentette ez a műfaj. Ez a kultúra - még ha volt is valamely latinos műveltségű háttere valaha - jobbára kalendáriumokon, ponyvákon, falusi kántorok klapanciáin formálódott, s a szerzők sem voltak közönségüknél magasabb műveltségi szinten. Sajátosan „anakronisztikus" közköltészete ez a nyomtatott betű korának, viszont nem elhanyagolható dokumentuma a XVIII. századi mezővárosi kultúra művelődési karakterének. 5 Erósz a folklórban. Szerk. Hoppal Mihály-Szepes Erika. Bp. 1987. 6 Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz énekek. Sajtó alá rendezte Bartha Dénes és Kiss József. Bp. 1953. A kiadók a „keményebb" szövegeket elhagyták, ezek utóbb az Ötödfélszáz énekek válogatott kiadásában láttak napvilágot, szerk. Katona Tamás-Küllős Imol Domokos Mária, Bp. 1979. 7 Lőwy Árpád versei. Arad, 1919. 8 Pl. Madách Gáspár. Balassa János éneke sólymocskájárul. A költemény obszcén célzásai a magas udvari stílust imitálják. Eckhardt Sándor az udvari szerelem nagy verseként értelmezte, ellenben Gerézdi (i. m. 442.) szentenciája az igaz: „Éktelen malacság!" 613