A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

JÁNOS István: Gúnyvers a XVIII. századból

GÚNYVERS A XVIII. SZÁZADBÓL JÁNOS ISTVÁN A mezővárosi kultúra „populáris regiszterének" egy érdekes adalékát szolgáltatja a Zempléni Levéltárban Tokaj 1781. évi iratcsomója. Műfaját tekintve gúny vers, s annak is az obszcénabb változatai közül való, s bár szerzője nem ismert, kétségtelen „szellemi" rokonságot mutat azzal az 1818-ból való durva pasquillussal, melyet bizonyos Lintzenmajer Dávid nevezetű péklegény szegezett ki a tokaji patika ajtajára egy szerelmi csalódás brutális kommentárjaként - nem kis erkölcsi kárt okozván ezzel az „írásműben" név szerint aposztrofált leányzónak.

1 Ez esetben bírósági ítélet kötelezte elégtételre a magáról megfeledkezett ifjút, mind jogi, mind pedig morális értelemben. Lintzenmajer péklegény gúnyversének most felbukkant - időben korábbi - műfaji rokona mindenesetre azt bizonyítja, hogy a hasonló karakterű latrikánus versek meglehetős szerepet játszhattak a mezőváros - s nemcsak Tokaj - szubkultúrájában, még ha nem is kaptak mindig olyan publicitást, s nem okoztak akkora közfelháborodást, mint a fent említett esetben. A műfaj népszerű volta azonban tagadhatatlan, sejtésünk szerint igen érdekes tanulsággal szolgálna a mezővárosi anyag, főként a periratok ilyen szempontú vizsgálata. Annál is inkább, mivel nem lokális jelenségről van szó, a kérdéskörnek roppant széles művelődéstörténeti kontextusa van mind európai, mind pedig speciálisan magyar vonatkozásban egyaránt. Jelen adatközlésünknek nem feladata ezek számbavétele, itt mindössze a tematika néhány önkényesen kiragadott irodalmi előzményére szeretnénk utalni. Az asszonycsúfolás, s ezen belül is a kurvaság kigúnyolása az obszcenitásig menő eszköztárral nem csupán ősi tematikája az irodalomnak, de nem feltétlenül áll távol még az ún. magas irodalom művelőitől sem.

2 A XVI. század a lator ének, vagy a latrikánus vers elnevezést használta nem csupán ezekre a durvább hangvételű versekre, de általában a szerelmi lírára, így a virágénekekre is. A téma „alantas" volta azonban nem feltétlenül jelent esztétikai színvonaltalanságot, példa lehet erre akár Janus Pannonius obszcén-erotikus epigrammaköltészete, vagy a magyar nyelvű költői hagyományból Balassi, Madách Gáspár versei és a XVII. századi énekeskönyvek és versgyűjtemények hasonló darabjai,

3 a XVffl. századi mennyiségében is jelentős kollégiumi diákirodalomról nem is beszélve.

4 Amadé László, Faludi Ferenc vagy Csokonai éppúgy örököse en1 Bencsik János-János István: Tokaj „irodalmi életéhez" 1818-ból. HOM Közi. 27. Miskolc, 1991. 256-259. 2 A műfajt az utóbbi időben több antológia is népszerűsítette. Pl. Pajkos énekek. Szerk. Stoll Béla, Bp. 1984.; Hatvanhat csúfos gajd. XVI-XVIII. századi magyar csúfolók és gúny versek. Szerk. Hargittay Emil, Bp. 1983. A kérdéskör szakirodalmát ld. 23-27. További szakirodalom: Gerézdi Rábán: A lator ének. Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Bp. 1968. 437-447.; Stoll Béla: A „Pajkos ének" és a népköltészet. ItK 1962. 180-192. 3 Pl. Vásárhelyi daloskönyv (1670 k.), Szentsei daloskönyv (1704 k.), Kozma-énekeskönyv (1777-81 k.), Jankovich Miklós gyűjteménye (XVIII. sz. vége-XIX. sz. eleje), Dávidné Sóltári (Sárospatak, 1790-1791) stb. 4 Bán Imre-Julow Viktor: A debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában. Bp. 1964. 612