A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

VÉGVÁRI Lajos: Szinyei Merse Pál és a miskolci régió

SZINYEI MERSE PÁL ÉS A MISKOLCI RÉGIÓ VÉGVÁRI LAJOS Szinyei Merse élete és működése két korszakra osztható: egy rövidebb boldog és termékeny időszakra és egy hosszabb, emberi, művészi megpróbáltatásokban bővelkedő periódusra. A két korszak művészi termése nem azonos sem számban sem minőségben. A személyes sors problémái nem olvashatók ki a művekből. Rejtező szerénység és önfegyelem jellemezte Szinyei Mersét, kiküszöbölte alkotásaiból a szubjektív mozzanatokat. Ez a megállapítás főleg munkásságának keserű éveire vonatkozik. Életének 1870 körüli szakaszában - levelei tanúsága szerint - élete örömteli és boldog volt. Ezért lehet megállapítani, hogy a művész alkotói fegyelme ellenére ez a boldog léttudat alkotásaiba is beszűrődik. A boldog életidő csúcspontja a Majális. Ez a páratlan szépségű remekmű - Genthon István szerint - a „legszebb magyar festmény", az öröm egyedülálló megnyilvánulása a magyar festészetben. Bár Szinyei Merse úgy nyilatkozott erről a főművéről, hogy csupán egy szép tavaszi napot akart megörökíteni, a művész munkásságának ismerői azonban tudják, hogy a képben sokkal többről kívánt élményt nyújtani. Utalt azokra a kirándulásokra, melyeket barátaival, Leibllel, Gábriel Maxszal tett München szép tájain, de idevetítette a sárosi táj és a felvidéki embereknek a természettel való összefonódását. Ez megmutatkozik a szereplők kiválasztásán, ezek Probstner Mária (későbbi sógornője) és a festői és emberi kvalitásokban jeleskedő Gudndelfinger Gyula, továbbá két müncheni barát, Viotto olasz építész és a pezsgősüveget kereső Gábriel Max festőművész. A rózsaszín ruhás nő egy modell. Talán a távollévő Probstner Máriát helyettesíti, akit ekkoriban a művész apjához írt levelében szerelme tárgyának nevezett. Nemcsak a hazai és a müncheni világot foglalja egybe a művész ebben a hatfigurás szextettben, hanem művészi hagyomány és az újat keresés szintézisét kívánta megvalósítani. Valóság és eszmény, mítosz a konkrét valóság, stilizáció és természethűség fonódnak egybe ebben az alkotásban. Tévednek azok a kritikusok, akik a figurák „beállításában" mesterkéltséget látnak. Nem mesterkéltség, hanem stilizáció jellemzi ezt a remekművet, melynek jellegét csak zenei hasonlattal lehet megragadni. Mintegy magától adódik az összevetés lehetősége Verdi Rigoletto című operájának híres szextettjével. Ahogy a zeneműben minden egyes szereplő a maga markáns személyiségét fejezi ki - úgy azonban, hogy ez a különbözés harmonikus egységbe forrad -, éppígy jelentkeznek a figurák a Majálison: külön-külön és mégis egymástól elválaszthatatlan szintézisben. Ez a kompozíciós harmónia és szétválaszthatatlanság különbözteti meg a Majálist minden impresszionista képtől. Az impresszionista kép az optikailag elemzett látvány hiteles rögzítése, a Majális klasszikus értelemben vett kompozíció, melyhez úgy használta fel a naturalista eszközeit, hogy ezeket átalakítva, belesimulnak egy elképzelt látomásba, melynek valódiságát a motívumok hitelesítik. Ennek a koncepciónak alapján lehet elutasítani a beállítottság vádját. 572