A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

SZINYEI Merse Anna: Szinyei Merse Pál és az európai festészet rokon törekvései

sabbá, rajzosabbá stílusát, a szétszéledő társaság számos tagja elkallódik, vagy művészete teljesen más irányba fordul. A számos felsorolt ország plein air- vagy impresszionisztikus jellegű festészetéből alig-alig tudnánk megnevezni Szinyei Merse törekvéseinek valódi rokonait. A meglehetősen későn, csupán a századfordulón formálódó ún. „német impresszionisták" terméséből legfeljebb Slevogt és Liebermann 1901/02-es amszterdami papagáj os képei említhetők. A skandinávok színpompás távoli analógiái is későbbiek, akárcsak a cseh Slavicek néhány kompozíciója. A lengyeleknél azonban még később sem találunk ilyesmire. Az orosz festészetben Repin figurális plein airje, vagy Levitán tájfestészete eredeztethető hasonló érdeklődésből. Századunk elejére - még az avantgárdé berobbanása előtt, vagy azzal egyidőben - világszerte, így Magyarországon is általános győzelmet aratott az új természetszemlélet és szinte minden művész, legalább átmenetileg, megpróbálkozott a frissebb festői nyelvezet alkalmazásával. Az 1870-es és 80-as években azonban csak megbukni lehetett az olyan eredeti tehetségeknek, akik nem voltak hajlandók megalkudni a hagyománnyal, sőt kortársaik törekvéseitől is igyekeztek magukat távoltartani. Azidőben errefelé senkinek sem volt bátorsága szembenézni a valósággal - sem a műtermi festőállvány előtt, sem kint a napsütötte természetben, még kevésbé az avitt hangulatú kiállítótermekben. Csupán az ifjú Csók István lelkendezett arról, milyen nagy élményt, „az első, hatalmas, művészi kinyilatkoztatást" jelentette számára, a Mintarajziskolát immel-ámmal látogató kezdő festőnövendék számára 1883-ban két mű: „Szinyei Merse Pál kiállította a Műcsarnokban a Pacsirtát meg a Majálist. Azóta mindenki tudja, mit jelentenek e képek; mit maga Szinyei a magyar műtörténelemben. Azért is csak a hatásról írok, amit rám tettek a sötétség, korcsmák, rongyos alakok festésének korszakában e napsugárral, vérrel izzó színek, mikkel Szinyei hiába iparkodott meggyőzni korát. Bevallom őszintén, először meghökkentem, aztán bosszankodtam, tán azért, mert később se mertem bevallani magamnak, hogy tetszik, sőt el vagyok ragadtatva. Vissza-visszatértem s igyekeztem megértetni magammal miért nem e szellemben tanítanak engem s miért tetszik Szinyei mindjobban, dacára, hogy másként fest mint ahogyan illenék. Ez a búzavetés - ezek a bárányfelhők! Meg voltam zavarodva. Eredmény: egyáltalában nem jártam be többé az iskolába."

10 10 Csók István: Emlékezéseim. Budapest 1945. 12. 571