A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

SZINYEI Merse Anna: Szinyei Merse Pál és az európai festészet rokon törekvései

SZINYEI MERSE PÁL ÉS AZ EURÓPAI FESTÉSZET ROKON TÖREKVÉSEI SZINYEI MERSE ANNA A múlt század közepére Magyarországon és a környező országokban szinte általánosan meghonosodott és közkedveltté vált történeti tájképek és útirajzok, és a főként néprajzi érdeklődésű, csak igen lassan polgárosodó életképek mellett az 1860-as évektől új jelenségek feltűnése is megfigyelhető e műfajokban.

1 A társadalomszemlélet liberalizálódása, majd radikalizálódása Európa-szerte egybeesett a modern természettudományok, különösen az optika gyors fejlődésével: e folyamatot követte a művészi látásmód változása is. A több évszázados tradíciók kötelékeit fellazító törekvések fokozatosan hadat üzentek minden olyan művészi és társadalmi konvenciónak, mely akadályozta az elfogultságtól mentes, szabad természetértelmezést. Az 1860-as évektől mindenfelé terjedő világos festés a műtermi világítás, az úgynevezett galériatónus évszázadokig egyeduralkodó alkalmazásának megrendülését jelentette. A szabad természetben a XIX. század elejéig csupán tanulmányokat készítő festők most már műtermük mélyén is egyre kevésbé hivatkozhattak az akadémikus szabályokra. A heroikus, történeti, vagy egzotikus tájfestés nimbusza lassanként elhalványult, és a természet bármely igénytelen zuga megörökítésre alkalmassá vált. Az új tájfelfogás azonban nemcsak az ikonográfiái és kompozicionális sablonokat vetette el. A tudatosan elemzett való látvány a festőmódszer megváltoztatását sugallotta. A szabadtéri megvilágítás élő fény árnyékai, a reflexek villódzásai gyors munkára késztették a festőt, aki az egyszeri látvány színértékeit - valőrjeit - rögzítette az addig megszokott, sablonos helyi színek helyett. így szélesebb és összefogottabb ecsetjárással, részletmentesen, nagyobb egységekben adta vissza az eléje táruló valóságot. Az eszerint dolgozó barbizoni mesterek, vagy az angol Constable és Bonington alkotásai a Közép-Európától nyugatra kiránduló festők számára is lassanként ismertté váltak és példájuk nyomán a legjobbak egyre bátrabban választották a közvetlenül megfigyelt természet és a való élet ábrázolását.

2 Az akadémikus szabályokkal gúzsba kötött idealizáló festésmód merevsége többé nem volt alkalmas az újabban megkóstolt szabadabb felfogás kifejezésére. A hagyomány ellenében előtérbe került a természeti-társadalmi környezetével közvetlenebb, ugyanakkor kötetlenebb kapcsolatot vállaló alkotóegyéniség. Lassanként megszűnik az a távolságtartás, hűvös objektivitás, vagy filozofikus elvonatkoztatás, mely a XIX. század első felének látásmódját jellemezte. A művész már nemcsak kívülről szemléli a tájat, az életet, ezért festményeiben egyre nagyobb szerepet kap saját élményvilága, saját környezete. Nem a múltra, hanem főként a jelenre tekint. Művészetének immanens jellege témaválasztásából éppúgy kiviláglik, mint a romantikából a realizmus, naturalizmus, illetve az impresszionizmus irányába fejlődő stílusából. 1 Vö. Szinyei Merse Anna: A magyar tájfestészet aranykora. Budapest 1994. 2 Széles körből merített mindehhez példát a kölni és zürichi összefogással létrejött „Táj fényben" c. kiállítás: Landschaft im Licht (kat. szerk. G. Czymmek) Wallraf-Richartz-Museum, Köln - Kunsthaus Zürich 1990. 567