A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PORKOLÁB Tibor: A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados irodalomtörténetéről)

tűnt, ha bizonyos elméleti megfontolások diszkreditálják is, a befogadói igények kétségkívül rehabilitálják a regionális közelítésmódot. Fel kellett tennem a kérdést: miért ne lenne lehetséges (és miért ne lenne szabad) megírni a helyi irodalom történetét? Miért ne lenne lehetséges (és miért ne lenne szabad) helyi nézőpontból irodalmat konstruálni? Regionális irodalomtörténetet konstruálni ugyanis annyit jelent, mint sajátos (más) összefüggésrendszerbe, sajátos (más) kontextusba, sajátul (más) játéktérbe helyezni bizonyos irodalmi tényeket. (Ebben a lokális játéktérben például Lévay teljes joggal válhat a népnemzeti irányzat másodrangú költőjéből rajongva tisztelt költőideállá és morális életpéldává.) Be kellett látnom, hogy a regionális perspektíva az irodalom egyik lehetséges, sőt adekvát nézőpontjának tekinthető. Olyan közelítésmódnak tehát, amelyet egyfelől a konstrukció igényessége, hatásossága, másfelől az olvasói elvárások kellőképpen legitimálhatnak. Mindebből persze az következett, hogy a Csorbái (és a többi lokális irodalomtörténetet) többé nem intézhettem el kényelmes elutasítással: a gyanakvó megértés és a kelletlen együttérzés vált elfogadható viszonyulási móddá. (KONSTRUKCIÓ ÉS REPREZENTÁCIÓ) A szerző (feltehetőleg) azért tért ki a helyi nézőpontból fakadó elméleti problémák részletesebb vizsgálata elől, mert úgy vélte, hogy a teoretikus kérdések (egyébként is kétes sikerű) megválaszolásánál fontosabb feladat a borsodi irodalom értékeinek felmutatása, a regionális irodalmi tudat megalapozása. A Bevezető arról tanúskodik, hogy a szerző a múltteremtés feladatára kívánt vállalkozni: „Itt kínálkozott számomra az építő feladat: megkeresni a mi szerény, de számunkra értékes borsodi irodalmunknak múltba vesző szálait. A szerves egészbe: az időbe beállítani, történelemmé fűzni a sok magányos szigetember próbálkozásait, városunk, megyénk apró irodalmi kincseit. Meg akarom mutatni sok, az élet felületén élő miskolcinak, hogy itt is nyúlnak a mélybe ősi kultúrgyökerek, és könnyen felejtő borsodiaknak szeretném megmutatni helyi irodalmunk szépségeit. Szerény művemmel is megkedveltetni kívánnám önmagunk előtt is a mi tájunkat, a mi népünket s erősíteni az azonos történelem és kultúra tudatát. [...] Bántott, hogy nem volt még helyi normánk sem. Bántott, hogy értékeinket nem becsültük eléggé, persze mások még kevésbé becsülték. [...] Borsod irodalmi kincse eddig azé volt, aki akarta, mert mi alig törődtünk vele."

20 A Csorbánk tehát küldetése van: irodalmi múltat kell konstruálnia egy (a közfelfogás szerint irodalmi hagyományokban meglehetősen szegény) régiónak. Nemcsak azt kell meggyőzően bizonyítania, hogy a borsodi irodalom létezik, hanem azt is el kell fogadtatnia, hogy a borsodi irodalom (az egyetemes magyar irodalom felől nézve is) számottevő, jelentős irodalomként létezik. A regionális irodalmi tradíció megteremtésének igénye, a hatásos demonstráció szándéka persze roppant erőfeszítéseket feltételez, így nem meglepő, hogy a (tagadhatatlanul nagyszabású) vállalkozás heroikus jelleget ölt, a tisztán historiográfiai szakmai feladat patetizálódik és moralizálódik, a konstrukció lényegében a reprezentációnak rendelődik alá. A Csorba nem tesz mást, mint elbeszél egy (szépen megkomponált) történetet, mégpedig azért, hogy e történetben megnyilatkozó hagyomány kultúraépítő-kultúrafönntartó szerepére alapozva kísérletet tegyen a régió szellemi életének átformálására. Hangsúlyosan a jelennek szól ez a borsodi irodalomtörténet. Annak a (történeti) jelennek, amely megszólítható tradíciók hiányában permanens értékválsággal küszködik. 20 Csorba, 1942. 4-5. 551