A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

SÜMEGI György: Szalay Lajos levelei Kovách Aladárhoz (Dokumentumok – Österreichische Nationalbibliothek, Wien)

6. Szalay Lajos Kovách Aladárnak New York 11. III. 61. Kedves Aladár: Hosszú, kínos és költséges huza-vona után végre megállapodtunk egy műteremlakásban. Most már nem kell félnem, hogy leveleim a sok címváltozás miatt elveszhetnek. Utolsó leveled, amiben óva intettél Tollas lelkesedésének túl komolyan vételétől, érthetően lehangolt, annál is inkább, mert Tollas betoppanása abban a pillanatban történt, amikor én éppen három levéllel (Hozzád, Tiborhoz és Petőhöz íródtak) búcsút akartam mondani a magyar emigrációnak. A búcsú-levelekkel egyidőben angol, magyar, spanyol, német nyelven írt nyilatkozatokban sajtón keresztül meg akartam tagadni a magyar forradalomra vonatkozó rajzaimat is annak a kihangsúlyozásával, hogy bár a rajzok szubjektív-őszinteségét ma is vállalom, az évek során beszerzett értesüléseim alapján azt kellett megállapítanom, hogy a rajzok veszélyesen nélkülözik az objektivitást éppen úgy, mint a transzcendens subjectivitást. „Magyarán", hogy a rajzaim nem fedik sem a tényleg történteket, sem az azokról más személyekben kialakult véleményeket. A személyes szenvedésem apokaliptikus telítettségébe belelógott a magyar forradalom mint egy jogcím madzag, de a rajzoknak nincs több köze a forradalomhoz, mint az oldatba mártott spárgához a körülötte formálódott kristálynak. Ehhez az állapothoz nem könnyen érkeztem. A rajzaim lelkiismeretet zavaró elemei engem a legszörnyűbb anyagi és erkölcsi helyzetbe hoztak. Argentínát sürgősen, minden szellemi javamat elkótyavetyélve kellett elhagynom, és mikor itt emigrációs szervektől vérátömlesztést kértem csak addig, amig magamhoz térek, kirúgtak minden helyről. Az Argentínában átélt szörnyű izgalmak a torkomra tolták a vért, sikerült eloszlatni, de most ráment a balszememre, és örülhetek, ha egyik szememet megmentem. Rájöttem, ha életben akarok maradni (családom is van), le kell vetnem minden kapcsolatot a magyar forradalommal, hisz csak az ellenség tart számon, a fajtám magamra hagy. És ebben az állapotban olvasom a Nemzetőrben, hogy belső munkatárs vagyok, és hallom Tibortól, hogy ,A nevedet zászlónkon hordozzuk". Valóban az előadáson „zászló" lobogott, az én nevem is nagy propaganda arra, hogy Cocteau így, müncheni igazgató úgy. Húsz és ötven dollár segítség szinte suttyomban, mint a koldusnak, szinte már csak úgy, hogy Istenem csak a nyakunkra ne haljon. Biztosan mindenki olyan jóakaratú, amilyennek látszik. De akkor újra kell fogalmazni az emigráció szót. Abban, ha valaki levágott keze helyett műkezet szerkesztet, van valami emberi, de hogy a levágott kéz (az emigráció) arra vetemedjék, hogy magához egy mű testet fabricáljon, ez undorító, természetellenes és végül is hiábavaló. Nem kell ezeket nagyon részleteznem, ha valaki, Te megértesz. Anélkül, hogy a személyem mint vádló vagy mások személye mint vádlott belekerülne ebbe a discurzusba, a szimpla tény, hogy az én képességem annyi emigrációnak tett szinte önkéntelen szolgálat után ilyen védtelenül magára maradjon a gyilkos nyomor szélén, csak az ellenségtől figyelve, ez a tény szégyen az emigrációra, szégyen rám, szégyen a magyar névre. És akkor az olcsó biztatás; lazítani a kötélen egy kicsit, aztán újra meghúzni. Ha az ellenség élvezi is ezt a „kötéltáncot", az emigrációnak igazán nem kellene tűrni. Ez a levelem kínosan hasonlít ahhoz a levélhez, amit tavaly írtam Neked. Ezért is bocsánatot kérek, és tudom, hogy meg is bocsájtod, hiszen hibáztam. De Úristen, mikor bocsájtják már meg az érdemeimet, mikor oszlik már szét a rengeteg vádló, aki ujjal mutat rám, dühösen; nekem sem ártott, rajtam is segített. Mikor nem hallom már az ordítást; Szalay esküje ellenére az igazat vallja. A hetven dollárt elnyelte, nem én, a körülöttem tátongó szükség, de megadom, ahogy megadtam a Magyar Comitének is az ötven dollárt, amivel kitoltak. Aladár szeretettel üdvözöllek. Csak Lajos, a talán még barátod, de már nem emigráns, és nyilván már nem is magyar, bár még egy kicsit Szalay 7. Szalay Lajos Kovách Aladárnak New York 61,5,15. Kedves Aladár! Múltkori levelem után már csak azért sem zavarnálak, mert Tollas Tibortól úgy hallottam, hogy a rengeteg munkától azt sem tudod; hol áll a fejed. Egy váratlan változás mégis azt tanácsolja, hogy tudomásodra hozzak valamit, ami előz 5 levelezéseink késői eredménye. Nevezetesen; dr. Biankó levélben értesített, hogy az 1957es, Buenos Airesi könyv összes kli539