A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

DÖMÖTÖR Ákos: Változásvizsgálatok a Hangony-völgyi bejárók anyagi kultúrájában (Néprajzi tanulmány)

„Jaj, de jó a fatalpú cipő, Ilyet hord ma minden úrinő. Ha nem lesz tüzelő, Itt lesz a facipő, Jaj, de jó a fatalpú cipő!" A divatáramlatok között sodródó táji néphagyomány történeti változásfolyamata és szabványt módosító ereje a kendervászon ruhák előállításának a felelevenítésével könnyebben érthető meg. A fonás-szövés tárgyi emlékekben és kikristályosodott háziipari eljárásokban gazdag területére esik a barkók földje. Nagyon sok asszonynak megvoltak az ötvenes-hatvanas években a fonáshoz szükséges szerszámai, amelyeket még használt. A kerekes guzsalynak nevezett rokka, az egyszerű guzsaly, a tiló legtöbbször a padlásra került, ha nem dolgoztak velük. A paraszti hagyományokat szégyellő fiatalok eltördelték, tűzbe vetették az efféle kallódó tárgyakat. Sajnos, elég ritkán ismerték fel, becsülték meg a művészien festett és gonddal faragott, régi eszközök értékét.

4 A kendertermelés lényegében megszűnt a Hangony völgyében. Emlékét csupán néhány dűlőnév őrizte meg. Ennek a nyersanyagnak az eltűnésével is bomlott a paraszti önellátás rendszere, és a kenderrost-megmunkálás eszközei elvesztették funkciójukat.

5 A hagyományos fonás úgy tűnt el a barkóság asszonyainak gyakorlatából, hogy a gazdálkodás gyökeresen megváltozott. Az üzleti kereskedelem és a városi szolgáltatások révén gyári készítmények szorították ki a vászonholmikat. A kendervászonból házilag készített ruhadarabok közül a gatyát öregek viselték Hangonyban a negyvenes évek elején. A városi hatásoktól távolabbra eső Domaházán pár évvel tovább hordták. Varrtak már ezekben az években gatyákat ünnepi viseletképpen sifonból, hogy a priccses nadrág könnyebben „beletérjen" a csizmába. Az ötvenes években a barhétból készült hosszú gatyát a rövid gatyának nevezett slicces alsó nadrág és nyáron a fekete klottnadrág váltotta fel. Hagyományos ruhadarabnak számított a nőknél a pendel és az ingváll, amelynek viselésével 1945-ben hagytak fel általában ezen a vidéken. Az idősek az ötvenes évek elejéig görcsösen ragaszkodtak hozzájuk, pedig izzadás közben megkeményedett a kendervászon, és alaposan kidörzsölte a hónuk alját. Emlékeztek egyesek a 45-50 évesek közül, hogy a háború ínséges éveiben, 19401941-ben menekült lengyelektől vettek pokrócot, és abból varrtak ruhákat az asszonyok didergő gyermekeiknek. Az ingváll divatja 1945-ig tartott. Amikor a hazai könnyűipar anyagot biztosított hozzá, maguk varrta kombinét viseltek 1947-től fogva. A kombiné szükségessé tette a melltartó használatát. Az ingvállal és a rákerülő mellénykével „jól le tudtuk szorítani a csecsünket" - mondta egy kissikátori asszony, majd hozzátette: „A mai fiatal lányok azt mutogatják, amit nekünk rejtegetni kellett." A melltartó aránylag későn jelentkezett a vidéken: Hangonyban 1955-ben, Kissikátorban 1960 körül kezdték viselni. Ez a tény azt bizonyította, hogy a kombiné használatában tovább élt az ingváll berögződött gyakorlatának az emléke. Az új ruhadarab csak a használat folyamatában tudta magától értetődővé tenni régit felváltó szerepét. 4 Lajos Árpád: Borsodi fonó. Miskolc, 1965. 54-61., Dobrossy István: Amíg a kendermagból tilolható rost lesz. In: Borsod megye hagyományai. Miskolc, 1966. 237-248. 5 Szolnoky Lajos: Alakuló munkaeszközök. A magyar népi kenderrost-megmunkálás. Bp. 1972. 46. 126. 511