A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

DÖMÖTÖR Ákos: Változásvizsgálatok a Hangony-völgyi bejárók anyagi kultúrájában (Néprajzi tanulmány)

A felsőtestet borító ruhadarabok nagyon hamar szabványosodtak. A férfiak lajbijának és a női ingvállnak az emlékét legfeljebb csak az 55-60 évesek őrizték. A nemi különbség hangsúlyozása csökkent a felsőtest ruházatában, amelynek hosszúsága érzékenyen igazodott a változó ízléshez. Az önellátás visszaszorulását és a szolgáltatások igénybevételének erősödését az iparilag tömeges mennyiségben előállított készruhák jelezték. Az atlétatrikók, ingpulóverek, kosztümök, blúzok, különféle kabátok megjelenésükkel teljesen homályba borítottták a múlt divatját. Az elnevezések némelykor makacsul tartották fönt magukat. A konfekcióban vett férfiöltöny mellényét az öregek továbbra is lajbinak hívták. A fejet borító viseletben erősnek bizonyult a nemi különbség hangsúlyozása. Arról ismerték meg a domaháziakat és a kissikátoriakat messziről, hogy még nyáron a legnagyobb melegben is kalapot hordtak. Domaházán több középkorú nő tanult meg gépkocsit vezetni, de a hagyományos kendőt a volán mellett sem vetette le a fejéről. Mindegyikük büszkén vallotta magát parasztnak, holott férjük a kohászathoz járt dolgozni, és egyik sem titkolta életkorát. Kendőjük színe elárulta, hány évesek. A kendőszínek korjelzései szerint a fehér, rózsaszín és „égszín" 20-25 évest, a kék 30 év, a szürke 40 év, a barna 50 év, a fekete pedig 60 év körülit jelentett. A századforduló idején a termelőerők alacsony szervezettségi fokán általános volt a mezítláb járás szokása. A lakosság nyomorúságos helyzete miatt még a két világháború között, különösen a gazdasági válság éveiben csupasz lábbal mentek templomba. A lábbeli hiánya jóval később is megmutatkozott. 1945-ben és 1946-ban, közvetlenül a második világháború után Domaházáról és Kissikátorból cipő nélkül mentek az emberek az ózdi piacra. Különösen a szervezett mezőgazdasági társasmunkákra vették fel a bocskort a századforduló utáni években, amely ugrásszerű elterjedését az első világháborús katonáskodásnak köszönhette. A csizma életét kevésbé a fejletlen úthálózat, a hatalmas sártenger hosszabbította meg, mint inkább a megszokás. A domaháziakat „csizmás parasztok"-nak hívták Hangonyban, mert akkor is csizmát hordtak, amikor a környéken már általában kiment a divatból. Pedig a hangonyi öregek a harmincas években szakasztott ilyen hosszú szárú lábbelit viseltek, és annyira megbecsülték, hogy otthon, megérkezéskor azon nyomban levetették, és a falra vagy a mestergerendára akasztották. A csizmával hordott priccses nadrág 1945 után az öregek ünnepi öltözékéhez tartozott. A bilgeri rövid és múló pillanat volt a csizmaviseletben: a második világháború utolsó éveiben tűnt fel, és utána egykettőre elfelejtették. A kapca a csizma- és a bocskorviselet háttérbe szorulása és a cipődivat előretörése során ritkán előforduló kellékké vált az öltözködésben. Az otthon serénykedő asszonyok és lányok kézzel pamutharisnyát és kesztyűt kötöttek, amelyek maguk és férfi hozzátartozóik számára készültek. Már 1941 előtt a Hangony-völgyi parasztlányok ünnepek alkalmával vastagabb szálú selyemharisnyát húztak fel. A patent gumis harisnya csak 1945 után volt kapható a városi üzletekben. Manapság legfeljebb az idős asszonyok hordanak nejlonharisnyát, annyira elterjedt a harisnyanadrág. A második világháború utolsó éveitől fogva a stabilizációig, 1944-1949 között átmenetileg vászonborítású, fatalpú cipőt viseltek a lányok az utcán. A furcsa női lábbeli emlékét egy korabeli nóta is megőrizte, amelyet a Kiss Manyi előadásában híressé vált „Jaj, de jó a habos sütemény" kezdetű sláger dallamára énekeltek: 510