A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

DÖMÖTÖR Ákos: Változásvizsgálatok a Hangony-völgyi bejárók anyagi kultúrájában (Néprajzi tanulmány)

minden építési munkát kézi erővel kellett elvégezni. Nem használhatták a betonkeverő gépet sem, pedig a vállalat lehetőséget biztosított volna a kölcsönzésre. A házépítés megszervezésében számos régi és új szokás keveredett egymással. Mivel gyárilag előre elkészített építőelemek nem állnak a dolgozók rendelkezésére a borsodi iparvidéken, a fészekteremtés alkalmával rokonok, testvérek segítenek össze. A vidék elismert és kötelező szokása, hogy a testvérek ebből az alkalomból kölcsönös munkával támogatják egymást. Az elvégzendő nagy munkára való tekintettel napszámosok fogadására is sor szo­kott kerülni, pedig ez nem olcsó mulatság. A hetvenes évek közepén 150 Ft-ot fizettek az építkezők a hivatásos kőműveseknek. A háztípusok táji fejlődése természetesen nem zárta ki az egyes változatokban mutatkozó egyedi sajátosságok jelentkezését. A Hangony-völgyi lakosok figyelmét ta­pasztalataim szerint a lakóházak kevésbé lényeges vonásai vagy díszítőelemei kötötték le. A lakóházak változataiban az egyedi jellegzetességeket élték át, és a különös tuda­tukban megjelenő visszfénye akadályozta őket abban, hogy a típusegyezések létét felis­merjék. A bejáró munkások közül számosan hangsúlyozták, hogy az építőmester a „tulajdonos elképzelései szerint" dolgozott. Azok az idős vasmunkások, akik fél lábbal a paraszti földművelés hagyományos világában éltek, nagyon érzékenyen vették tudomásul a lakóháznak és környékének a változásait. Az egyik 70 éves nyugdíjas darukormányos „egyenes házá"-ról következő­képpen nyilatkozott: „Nem parasztház, mert nincsen istálló." A háztípus és a lakásszer­kezet a táj lakosainak a tudatában nem mereven, elvonatkoztatottan élt, hanem mozgásában és összefüggéseivel együtt lüktetett. A házak gazdag változatsorainak rész­letes ismerete eltakarta előlük a fejlődés fő irányait, és megteremtette számukra a füg­getlenség illúzióját. A régi paraszti világ anyagi kultúrájának számos emléke bukkant föl napjainkban is a bejáró munkások környezetében. Elek Csank János Domaházán szüleivel együtt la­kott egy olyan „hosszú ház"-ban, amely az 1800-as években épült, és 1968-ban alakítot­ták át. Márton Árpád földes vályogháza 1870-1880 körül épült. Holló János Viliáros ud­varán sorakozó paraszti melléképületek a régi önellátó földművelés és állattartás meg­maradásáról árulkodtak. Kovács Fűtő József, Elek Ember Sándor háza mellett húzódó pajták és ólak beilleszkedtek a domaházi általános faluképbe, de már egyre ritkábban fordultak elő az ambitusos, mestergerendás és földpadi ós „hosszú házak". A „hosszú ház"-ak a termelési viszonyok gyökeres változásai miatt átalakulásra szorultak. Volt olyan régi ház, amelyet építése után csak 20 évvel újítottak fel, de né­mely építmény még 40 évnél is tovább várt, hogy külsejében újjászülessen. így később a vályoghoz tégla és kohósalak került. Általában az egyik helyiségből fürdőszobát külö­nítettek el. Néhol az istállót nyári konyhának, a konyhát pedig szobának alakították át. Hangonyban egy-egy deszkapadlós házban mestergerenda és famennyezet, Szentsimon­ban néhány oszlopházban padfeljáró tanúsította a paraszti világ egykori létét a feledésbe merülő anyagi kultúra emlékeiként. A csűr, az istálló, a nyári konyha Ózd közelében többnyire elvesztette eredeti szerepét, és már csupán limlom tartására szolgált. Az L alakú házak felépítésükben és működésükben magukkal hordozták a paraszti eredet ismertetőjegyeit. Nem egy ilyen háztípus annak köszönhette létrejöttét, hogy ké­sőbb verandával vagy előszobával egészítették ki. A hagyományos földművelő és kis­árutermelői életmód esetében az istálló, az ólak ugyanúgy hozzákapcsolódtak, mint a „hosszú ház"-akhoz. 505

Next

/
Thumbnails
Contents