A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

KRUPA András: Egy bükkszentkereszti szlovák asszony vallomása a Csehszlovákiába történt áttelepüléséről és visszatéréséről

1994a., 1994b., 1994c). „... a szlovákok nem tételezték fel, hogy az áttelepülés megvalósítása nyomán az óhazától és az elődeik egykori otthonától ismét távol találják magukat a Nyugat-Csehország ismeretlen környezetében, az újratelepítendő határmentén." (Nosková, H. 1994a. 43.) S a Telekes család és társaik szomorú sorsa magába gyűjtötte az otthoncseréléssel járó összes negatív megnyilvánulást. A határ átlépésétől kezdve a Magyarországra való visszatérésükig mintha végigüldözte volna őket a balszerencse, mígnem a szülőfaluba visszajőve meg nem nyugodtak. A család esete egyedinek tűnhet, holott mint az a bizonyos „állatorvosi ló", csupán tükrözte az áttelepülés-áttelepítés visszásságait. A hivatalos szervek közönye a határátlépéstől kezdve észlelhető: a többnapos úton a tehervagonokban való magárahagyatottság, a megérkezés megdöbbentő éjszakai jelenetei: az idegen családokhoz való lerakásuk, a deres földre ledobott bútorok (mindez az eljárás a deportálásokra emlékeztet), a mindennemű tájékoztatás hiánya, a kitaszítottság rettenetes élménye stb. Az elhagyott, néptelen településen nincs orvos, nincs gyógyszer, nincs községi adminisztráció, nincs iskola, nincs üzlet. A telepeseknek maguknak kell kiharcolniuk, hogy tanulhassanak a gyermekeik. Nemtörődömség jellemzi később az Ágcsernyőre való telepítésüket is: földművelő szerszám, eszköz nélkül nagy földterületet adnak nekik, a földművelést nem ismerő családokat pedig kulákká nyilvánítják, a két családot egy szobában helyezik el stb. Vagy: a rimaszombati magyarok lakta házba szándékoznak őket berakni (ez utóbbi lehetett - rossz! - politika is). A környezetváltás első tragikus jele: a vízszegény Bükkből egy nagy vizű térség mellé való odaérkezés első pillanatában a látvány sokkolja az egyik asszonyt, aki öngyilkossági szándékkal majdnem beleugrik a tározóba. Telekes Beláné a viszonylag sűrűn lakott falusias Bükkszentkereszt után mindenütt keresi a hasonló közösségi létet, s bárhova kerülnek, elhagyatott, ritkán lakott vagy település széli helyen kapnak lakást. Stószon azért is jól érezte magát, mert „ott tele vót a falu népekkel". A foglalkozásváltás sem sikeredett nekik. A családfő mindenütt ott talált vagy keresett munkahelyet, ahol az eredeti bükki foglalkozását éltethette (erdei fakitermelés, mészégetés, mészárusítás, lovas fuvarozás). A tizenhárom éves csehszlovákiai tartózkodás során kilenc helységben laktak (Nálepkovón kétszer is), Csehország legnyugatibb és Szlovákia legkeletibb részein. Egész ott-tartózkodásukat az állandó otthonkeresés jellemezte. De sehol sem leltek otthonra, mert kezdettől fogva nem kapták meg az ígért házat, s ha juttattak is nekik, embertelen vagy számukra, korábbi életmódjuknak szokatlan környezetben. Mindezt súlyosan megterhelte a vállalkozó családapa sorozatos balszerencséje (betegsége, kéztörése, lovainak balesete, pénzcsere stb.). Csodálatra méltó mégis az a szívósság, amiként mindvégig megkísérelték elérni az óhajtott és megnyugvást hozó végső lakhelyet. Ennek egyik fő akadálya - amivel szintén nem számoltak az áttelepítők - az egyre fokozódó honvágy, amelynek egyik fő táplálója volt a kezdetektől gyötrő kiábrándultság, az új hazának általuk vélt mostoha magatartása, s amely annál erősebbé vált, minél előnytelenebb helyzetbe kerültek. Telekesné úgy vélte csillapítani, hogy egyre közelebb kívánt kerülni a szülőföldjéhez, a férje pedig - ilyen érzéseit leplező pótcselekvésként - kereste a szülőfaluból odakerült rokonok, ismerősök társaságát, a szétrombolt faluközösség maradványait, s ez is sodorta a hosszú ország egyik végétől a másikba. Az áttelepültek nagyobbik részét - különösen az idősebbjeit - hasonlóképpen kínozta a honvágy, sokak korai halálát okozva is. Vissza is települtek volna, ha tudtak volna hova menni, ha befogadta volna őket valaki. Ijesztgették is egymást, mint elbeszélőnőnk férjét is, hogy kinevetik őket, ha hazamennek. (A tárgyilagosság megkívánja: 484