A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

KRUPA András: Egy bükkszentkereszti szlovák asszony vallomása a Csehszlovákiába történt áttelepüléséről és visszatéréséről

EGY BÜKKSZENTKERESZTI SZLOVÁK ASSZONY VALLOMÁSA A CSEHSZLOVÁKIÁBA TÖRTÉNT ÁTTELEPÜLÉSÉRŐL ÉS VISSZATÉRÉSÉRŐL KRUPA ANDRÁS Az egyes kelet-közép-európai népcsoportoknak a II. világháború utáni, részint büntető célú, részint - mai kifejezéssel élve - „etnikai tisztogatás" jellegű kitelepítési folyamatába tartozott az ún. magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény is, melynek során 1946-1947-1948-ban Szlovákiából kényszerrel távolítottak el több tízezer magyart, míg Magyarországról önként jelentkezhettek a távozni óhajtó szlovákok. Közéjük tartozott a bükkszentkereszti születésű, 1947-ig, majd 1960-tól ismét itt élő özv. Telekes Béláné Novek Lujza és családja. Önvallomása - több évtized távlatában - higgadtan, szubjektív érzéseit lefojtva, visszafogva, tényszerűen tárja elénk az áttelepülés okait, az új hazában az otthonkeresés, a megállapodás fiaskóit, a kis család egyre tragikusabbá váló sorsát. Bükkszentkeresztről elsősorban a szegény, nincstelen szlovákok vállalták az áttelepülést, azt remélve, s az ígéretekben bízva, hogy jobb életkörülmények közé jutnak. Telekes Béláné meglehetősen pontosan látja a Csehszlovákiába költözés indítékait. Ezt az ország többi szlovák lakta helységében végzett hasonló témájú gyűjtésem is bizonyítja: az áttelepülők jelentős része főként a kedvezőbb anyagi lét reményében indult el (Krupa A. 1995.). A második világháborúban tönkrement országban rendkívül alacsony volt az életszínvonal, a kistelepüléseken nem volt munkalehetőség, nem lehetett megkapni - kivált az elzártabb hegyvidéken - az alapvető élelmiszereket (hús, liszt stb.). Áttelepülve, a csalódás ellenére az első időkben hatott rájuk az ottani konszolidáltabb élet („akkoriba itt még jegy se vót, ott mán vót húsjegy... kaptunk kenyérjegyeket"). A toborzás felelőtlenül ígérgető propagandája is magával ragadott bizonyos rétegeket („... Ígértek: aki főddel akar dolgozni, fődet adnak, aki házat - házat ... ugye ki gondolt erre, hogy milyen házat"). Telekes Béláné férje is azért döntött így, mert ifjú házasok lévén nem volt lakásuk, az új ház építéséhez pedig nem volt pénzük, és hitték, hogy Csehszlovákiában könnyűszerrel jutnak házhoz. A fiataloknak ez az agitátorok felkeltette délibábos otthonalapítási vágya erősebb volt a családok szétszakításának megtörténtétől is. Az egyik kassai szociológus szerint a lakosságcsere fő célján túl, hogy a dél-szlovákiai magyarság tömbjét fellazítsa, számát csökkentse, az is törekvése volt az akkori csehszlovák politikának, hogy „visszaszerezzék" a külföldön élő szlovákokat (Sutaj, S. 1995.). De a hivatalos szerveknek a magyarországi szlovákok erre való megnyerésén túl mintha véget is ért volna a velük való törődése. Holott az áttelepült szlovákok egy részénél komoly etnopszichikai gondoskodásra is lett volna szükség, különösen azok körében, akiket a hangzatos ígéretek ellenére nem elégítettek ki, s a kiábrándulás, a csalódottság súlyos zavart váltott ki. Ezek száma pedig jelentős volt. Az „anyaföldre való visszatérés" jelszavát figyelmen kívül hagyva, zömében a nincsteleneket, a csehországi Szudéta-vidékre, a kiutasított németek nyomán lakatlanná lett településekre szállították. Magyarországról mintegy 5000, Romániából 5500 szlovákot (Nosková, H. 483