A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TAKÁCS Péter – UDVARI István: Adalékok Bereg, Ugocsa és Ung vármegyék lakóinak 18. század végi erdőéléséhez

a favágás és a karácsonyi fa szolgáltatásának mértékét, az épületfa használatának jogát. Az erdők sorsára ez utóbbi gyakorolta a legjelentősebb hatást. Tűzi- és épületfa A magyarországi éghajlati és természeti viszonyok között a paraszti, jobbágyi erdőélés, fahasznosítás egyik legfontosabb „kényszere" a lakások, gazdasági épületek, egyéb „csinálmányok és tákolmányok" megépítéséhez szükséges fa biztosítása. Hajdan ezt többnyire szabadon vághatták az erdőn az országlakosok, már ahol volt erdő, de a 18. században, éppen a megnövekedett épületfa-szükséglet, annak pénzbeli hozadéka, jövedelmezősége indította el azt a folyamatot, amelyik egyre több térségében az országnak földesúri engedélyhez kötötte ezt a jobbágyi, zselléri haszonvételt. Mária Terézia rendeletileg véglegesítette az épületfák vágásának földesúri engedélyhez kötését. Ennek következtében a jobbágyok, egyéb jogon földesúri szolgáló népek a 19. század elejére megfosztattak a „haszonfákkal" való szabad éléstől. Jelentős térségek lakói estek el fontos jövedelmi forrásuktól, az épületfa szabad árusításának lehetőségétől. Ez a folyamat az általunk vizsgált három megyében éppen az úrbérrendezéssel kezdődött el. Épületfa korlátlan mennyiségben volt Beregben, Ugocsában, Ungban, de egyre több földesúr kötötte annak vágását „comissiohoz", engedélyhez. Az épületfánál is szabadabb volt a tűzifa használata, hordása. Ahol erdő volt, vagy fa, liget a folyó-, patak-, érparton, ha „cseprentes" is, ha „cserjés" is, azt tűzre a jobbágyok szabadon hordhatták; ahol egyáltalán nem volt erdő, fasor, cserjés, ott többnyire a földesúr legközelebbi erdejéből hordhatták jó, vagy rossz úton a jobbágyok. Tűzifát a három megyében csak egy-két község lakóinak kellett „pénzért beszerezni", s a nagyobb mezővárosok népességének, mint például Munkács, Beregszász. Télen tüzelésre, fűtésre, egész évben főzéshez, sütéshez rendelkezésre állt a tűzifa. A három megye 534 településéről 370-ben maradtak fenn a paraszti vallomások. A hiányzó 164 településből 141 Ung megyei. Ungnak viszont éppen a sík térségeiben, a „fátlan" kerületekből maradtak meg a vallomások. A vizsgálható 55 település lakói közül egyáltalán nem volt tűzifája saját határából Homok, Ketergény, Minaj, Bátfa, Bozos, Doboruszka, Darma, Őr, Tegenye, Palágy, Pinkóc, Tarnóc, Vajkóc lakóinak. Nem panaszkodtak ők sem, csak tényként közölték, hogy a tűzifa jobbágyi haszonvételével földesuraik jóvoltából „nem élhetnek". Mátyóc, Mogyorós, Budaháza és Botfalva lakói pedig spártai tömörséggel közölték: „Kevés tűzifájuk van." Panaszkodni azonban, hogy pénzért szereznék be, sehol nem panaszkodtak. Többnyire a szomszédos határokban, legfeljebb fél napi, egy napi fordulóra lévő erdőkben évi egy-két nap munkáért minden évben beszerezhették a tűzifát. Hasonló volt a helyzet az épületfával is. Homok, Bacsava, Ketergény, Lehóc, Minaj, Kisrát, Bátfa, Botfalva, Budaháza, Bozos, Doboruszka, Őr, Kérész, Mogyorós, Palágy, Pinkóc, Tarnóc, Tegenye, Vajkóc lakói vallották Ung megyében, hogy saját erdejük nincs, határukban a földesúrnak sincs olyan erdeje, amelyből épületfát vághatnának, de a pénzért szerzés szükségességének jajpanasza sehol nem zendült meg. Vagy nagyon olcsón, vagy kevés munkáért, avagy közeli határokban beszerezhették épületeikhez, lakóházaikhoz a szükséges fát. Ugocsa megye 63 településének lakói közül Bábony, Fancsika, Felsőkaraszló, Sásvár lakói szűkölködtek a tűzifa haszonvételében, szabad hordásában, de minden zokszó nélkül. Felsőkaraszlónak például saját makkoló erdeje volt, de lakói megemlítették, hogy tűzifájuk nincs. 219