A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

ki természetérzéke, s kap a lelke némi hajlandóságot a reflexióra s így a dolgok átfogóbb perspektívaszerű szemléletére". Egy nagy romantikus stilizátor pedig így költi meg a Jókai-regénynek ezt a melankolikusan szép fejezetét: „A költő fölfelé haladt a rengetegbe. Elére a szentléleki Pálos kolostor erdővel borított romjait. Itt szeretett merengeni, ahol száz esztendők előtti hallgatag szerzeteseknek fehér árnyai jelentek meg képzeletében. A néma pálosok nesztelenül suhantak tova a fák között és a költő tágranyitott szemmel, a lelkével nézett utánuk. Talán már ekkor látta valahol a rengeteg sűrűjéből kibontakozni a »barátfalvi levita« alakját. Csodálatos lelkében már ébredezett a dudarfalvi pap gyönyörűséges története (...)" (Krúdy, 1910). írás helyett inkább festeget Jókai Tardonán: „Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya akvarell festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Telefestettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren (...) Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben. (...) Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. (...) A mély őserdő közepén borongós paulinus kolostor romja. (...) Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas sziklaszál, amely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy dekoratív művész: az ősz. (...) De a legnagyszerűbb tájképmotívum volt (...) maga az »Örvény-kőrül« kínálkozó panoráma." (A tengerszemű hölgy) Csorba Zoltán (1966) szerint legalább húsz akvarellt alkot Jókai a tardonai bujdosás négy hónapja alatt. A Jókai-képeket illetően azonban valószínűleg igazat kell adnunk Petrovics Eleknek (1925): „Igazi festővé akkor válik Jókai, midőn írótollat vesz a kezébe." A Jókai-kultusz kibontakozása Tardona morális felmagasztosulásához vezet. Az író visszaemlékezéseiből soha nem maradhat ki az erkölcsi heroizmus e lokális példájának hangsúlyozása: „Én Tardonán bujdokoltam. Áldottak legyenek azok a szép bükkfák, amik bennünket elrejtegettek, de még áldottabb legyen a nép, mely titkunkat megőrizte, a veszélyt elhárította rólunk, házát vendégszeretettel nyitá meg előttünk, akkor midőn a vendéglátás tilalmas volt, s szeretetével enyhíté lesújtó bánatunkat. Holtomig emlékezetes marad rám nézve ez a szép vidék." (Jókai miskolci beszéde 1883-ban); „Egy nyáron, egy ősszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. (...) Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem árult el. A falut Tardonának hívták (...)" (lábjegyzet A barátfalvi lévitához). A tardonaiak pedig lelkesen ápolják Jókai helyi kultuszát,

5 és identitástudatukat máig meghatározza a „Gyertek Tardonára emberséget tanulni!" büszkesége. „MENNYBŐL AZ ANGYAL" (A TÖRTÉNET A HAPPY ENDING BŰVKÖRÉBE KERÜL). A tardonai bujdosás a híres karácsonyi menlevél-epizóddal ér véget. „Olyan szomorú volt az egész tájék - írja Jókai A tengerszemű hölgyben -; olyan szomorú az én lelkem. (...) Ki voltam fáradva testben és lélekben (...) Én beléptem a szobába. A befűtött kályha mellett ott ült a feleségem. (...) Hát mégis van, van, van, van! Hűség, szeretet, emlékezet. 0 aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt szerzett útlevéllel. Sok baj érte az úton. A hófúvás miatt eltévedt a Bükkben a hosszú úton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a farkasoktól, amiknek az ordítása az erdőből kihallatszott. (...) Nőm elővette a keblébe elrejtett papír5 A volt református iskolában Jókai-emlékszobát rendeztek be, az épület homlokzatára pedig emléktáblát helyeztek el. Ugyancsak emléktábla található a református templom falán és az Örvénykőn is. 531