A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

darabkát; kicsiny kis szürke cédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak a záloga. Egy komáromi menlevél." A „Geleitschein" anekdotikus története persze igazi biográfus-csemege. A jelenet dramatikus megjelenítésében, hatásos szcenírozásában egymást múlják felül a Jókai-regény társszerzői: „Ezernyolcszáznegyvenkilenc. Karácsony este. Szél cibálja a fák kopasz koronáját. Süvít a szél. Havas, jeges ág kocogtatja a Bujdosó ablakát. Szörnyű éj. Egyedül. Család nélkül. Feleség nélkül. Haza nélkül. Anya nélkül, Petőfi nélkül. (...) Csilingelés... Szánkó?... ilyenkor, erre, késő este? Ki lehet? A szánkó megáll a ház előtt. (...) Női hang... A Bujdosó ajtaja kipattan, kitárul... A küszöbön egy női alak, ormótlan bundában, kasos kalapban, bebugyolálva mindenféle sállal, karmantyúval. (...) Nem. Ez nem lehet valóság... Káprázat! Mennyből az angyal!... Laborfalvi Róza. (...) Ennél szebb, őrületesebb karácsonyi ajándékot még álmodni se lehet. Hát még amit magával hozott! Szabadság!" (Szini, é. n.); „Ott merengett a kolostor romjai között és a szívét talán egyre jobban hasogatta a fájdalom hazája és saját sorsa felett, mint máskor. A »bujdosó« egyik legszomorúbb napja volt ez, mikor szívébe férkőzött a kétség, a féltékenység messzi lévő hitves iránt. »Mindenki elhagyott; ő is elhagyott« - gondolja a szegény »bujdosó« - és lenn a mélyben, ahol a hegyi út kanyarog a falu felé, egy szán halad csörögve a havas tájon át. A költő lelkét a bús csillagok világából ez a száncsörgés hozza vissza a földre. A szíve megdobban és lélegzete elhagyja. Érzi, sőt biztosan tudja, hogy azon a csendesen haladó szánon ülő bekötött fejű, kendőkbe burkolt nőalak senki más, mint az ő drága védőangyala. - Róza! - kiáltja teli tüdővel, de a rengeteg elnyeli hangját. (...) Hegyen, völgyön, rengetegen keresztül nyargal a szán után és midőn egy útkanyarodónál elébe kerül a járműnek, csaknem összeroskadva, szinte ájultan esik a karjaiba az imádott, a drága feleségnek. Percekig nem tud megszólalni, csak a szeme él. Gyönyörű kék szeme, amely mintha a mennyországba nézne, midőn a Róza könnyteli szemébe néz. Ott tartják egymást átölelve a bujdosó költő és a gyönyörű művésznő. - Karácsonyi ajándékot hoztam, Móric. Egy menedéklevelet Klapkától és egy tucat aranyat az édesanyádtól, melyiknek örülsz jobban? - Neked, drága Róza! (...) Most már újra ember lettem, hogy téged látlak. A poklok borzalmas sötétjéből, a kétségbeesés, az öngyilkosság mélységéből szabadítottál meg. (...) A negyvenkilencedik! karácsony talán legboldogabb volt Jókai valamennyi karácsonya között." (Krúdy, 1910). A menlevél-epizód Mikszáthnál (1907) is a szakralizált újjászületés aktusaként jelenik meg: „Az asszony tehát nagy karácsonyi ajándékot hozott (...) örömkönnyek öntötték el Jókainak az arcát. Ereiben más vér kezdett nyargalni, mintha kicserélték volna. Ez sok, nagyon sok volt egyszerre. A menlevél a szabadságát adta vissza. A küldött segítség pedig leveszi róla a nyűgöt, a varázslatot, a balsorsot, az átkot. A bosszúálló démon visszahívatik az anyai imádság erejével. Immár megint fordulhat a pályája a mélységből a magasságba, a csillagok felé." Csak feltételezhető, hogy Jókai valójában nem a komáromi menlevélnek köszönheti szabadságát. Vargha Balázs (1963) szerint Laborfalvi Róza megtudhatta, hogy az üldözöttet nem is üldözik: „A menlevél legendáját talán azért kellett kieszelni, mert Róza ígéretet is nyert a pesti katonai hatóságoktól, hogy férjének nem lesz bántódása." Ezt a változatot erősíti Csorba Zoltán (1975) vélekedése is: „A bujdosó időszak, a tardonai levelezés utolsó darabját Laborfalvy Róza írta férjének, Jókainak. November 20-a után írhatta (...) és hangja teljesen eltér az előzőektől. Nincs benne virágnyelv, leplezés, titkolózás. (...) Lehetséges, hogy Laborfalvy Róza ekkor már biztatást kapott hivatalos helyről férje ügyében." „LAUDATIO FUNEBRIS,, (A TÖRTÉNET LASSAN ELMERÜL A REFLEXIÓ MOCSARÁBAN). Menlevél ide, menlevél oda, a Tardonáról való eltávozás 532