A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

határ szélén a Kárpátok bérczei ülnek hosszú sorban, mint ezüst koronás királyok átlátszó kék trónusokban. (...) Innen rajtok világos kék halmok, a Felföld fenyvesei, végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködöslilaszínben, a távol tokaji hegyek (...) idább a Bükk rengetegsége (...) S mindez átlátszó aranyszínű ködbe mártva a lemenő naptól." (Egy bujdosó naplója.) A bukolikus idill, a himnikus hangvétel azonban korántsem csupán a természet csodájára való rádöbbenés elementáris élményével magyarázható. Sokkal inkább raffinált írói fogásként értelmezhető. A természet (érzéketlen) pompája a nemzeti tragédiát önnön sorsában felmutató bujdosó lelkiállapotának ellenpontjaként nyeri el tényleges funkcióját, a természetkultusz is az önkultusz szolgálatában áll. A fenti idézet az Egy bujdosó naplójából így folytatódik: „Bizony szép volt egykor az én hazám. (...) Kedvem volna innen a százölnyi magasból leugrani..." Jókai egyébként előszerettel láttatja a tardonai bujdosás néhány hónapját

2 valamiféle halálhoz közeli állapotként:

3 „Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg." (Egy bujdosó naplója); „ott maradtam egy rengeteg közepett, eltakarva, elfeledve. (...) végtelen sötétség (...), amelyet életemből kitörlött időnek nevezek." (A tengerszemű hölgy); „Sokan menekültünk a borsodi Bükkbe, a hazátlanoknak ezt a hernyóbáb tetszhalálát végigaludni (...) (Jókai miskolci beszéde 1883-ban). A tetszhalál, az élőhalottság regényes motívumát felhasználják a kultikus Jókai-interpretációk is (pl.: „Égő szemekkel bámul a gyertya lángjába. Körülötte néma, ijesztő csend... Fullasztó, őrjítő sors az élőhalotté." Holdi, 1954). Ez az állapot persze a látványos feltámadásra is lehetőséget ad. Ahogy Zsigmond Ferenc (é. n.) írja: „A szegény menekült költő a vadregényes természet magányában egy szépen indult életpálya korai végleges lehanyatlását siratta (...) s maga sem gondolta, hogy az ő jövendőjére nézve minden úgy van legjobban, ahogy történt." Tardonán a dezillúziós életérzés az írói hivatással való leszámolás gondolatát is megérleli Jókaiban: „megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot itt a Csányi Bénié mellett, s szántunk, vetünk a napok végéig. Mit is tehetnénk egyebet? Nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé." (A tengerszemű hölgy.) Ennek a romantikus-utópisztikus exodus-gondolatnak jó néhány variációja bukkan fel az életműben. Tardonán mindenesetre az a példátlan dolog történik Jókaival, hogy hónapokon át nem ír semmit. Pontosabban csak álneves leveleket és egy halotti búcsúztatót ír.

4 Vadnay Károly (1905) meg is jegyzi, hogy „ez az ő félszázados írói pályáján az egyedüli terméketlen időszak". Gál János (1925) viszont olyan „meditációs" időszakról beszél, amely csak látszólag terméketlen irodalmi szempontból, hiszen „ezalatt mélyülnek el érzelmei, ekkor finomodik 2 A Jókai-szövegekből rekonstruálhatóan augusztus utolsó napjaiban érkeznek Tardonára. Róza éppen Róza-napkor indul vissza Pestre, a szabadulást jelentő menlevelet pedig éppen karácsonykor hozza meg. A falut karácsony után, de még újév előtt hagyják el véglegesen. (Érdemes figyelni Jókai különös vonzódására a jelképes dátumok, a regényesen sorsszerű egybeesések iránt!) 3 Ennek némiképpen ellentmondanak azok az anekdotikus történetek (pl. Vadnay, 1905 és Kordos, 1972), amelyek nagy lakomákról, vadászatokról, Rácz Endrével vívott sakkcsatákról szólnak. Feltételezhető ugyan, hogy Jókai a bujdosó szabadsághős szerepéhez igazította, a kultikus célnak megfelelően átformálta az életrajzi tényeket, ám az is valószínűnek tűnik, hogy csak ezek a Rácz Endrétől eredeztetett anekdotikus-adomaszerű epizódok teszik kedélyes vendégeskedéssé a tardonai négy hónapot. 4 Jókai a bujdosás idején több álnevet használ: a tardonai levelekben Benke Juditként, a faluban Benke Albertként (Róza mostohaöccse, 1949 nyarán esik el a szabadságharcban) jelenik meg, Pestre való visszatérésekor Kovács János névre állíttat ki magának útlevelet. A halotti búcsúztatót Csányi Zsuzsanna temetésekor olvassák fel. 530