A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - VIDA Gabriella: Stílushatárok dél-Borsod a XIX. századi végi fazekasságban

illfiüfl 12. kép. Ónodi butella, 1886. (NM: 53.60.44.) rongolt pálinkatartó edények, amelyeket minden esetben megrendeltek. A pálinkásbutella - hasonlóképpen a pipához, kalaphoz - a férfiak legszemélyesebb tárgyai közé tartozott. Ezért volt jó ajándéktárgy. Díszét sötétbarna mangános alapszínen váltakozó színű (zöld, sárga, fehér) és vastagságú koncentrikus kör alkotja, melybe középen belekarcolták a megrendelő nevét és a készítés évszámát. Az egy tőből kiinduló virágtő döntően az 1880-as évekre lesz jellemző. Ezeken a virágtöveken a szárak és a gyakori pontrozetták fehérek és írókázottak, a levelek zöldek, a nagyfokú, ecsetes, gyakran csak foltszerű virágok pedig világosbarnák, drapposak, sárgásfehérek. Később ez a virágcsokor átkerült a mandula alakú formára. A butelláknak ezt a csoportját nagyon nehéz pontosan lokalizálni. Ugyanebben a korban hasonlókat készítettek a sárospataki mesterek is, a Néprajzi Múzeum pedig feliratos, datált példányát őrzi Miskolcról. Ezért inkább csak valószínűsíteni lehet, hogy a három Mezőkövesden vásárolt, az egri múzeumban található nagyon szép darab, illetve a Mezőcsáton vett negyedik Ónodon készült.

57 De megmaradt a kerek kulacsforma és a koncentrikus körök alkotta dekoráció is, csakhogy világos alapszínen. Az is előfordult, hogy felirat egyáltalán nincs rajtuk, hanem középre pontrozetta, vagy forgórózsa írókás rajza került. Közvetlen párhuzamaikat csati mesterek készítették (12-13. kép). A többi kissé csapott vállú, mandula alakú butella között akad olyan, amelyen babérkoszorú közé karcolt és olyan, amelyen papírsablon köré berázott negatív ábrázolású koronáscímer látható.

58 Némely butella megtévesztőén füredies,

59 több pedig kicsi, kevéssé sikerült, egyszerű fehér angoban zöld mázzal bevont.

60 Ha lehet, a tálak még kevéssé foghatóak össze, még kevésbé mutatnak egységes díszítőhagyományt, mint a bütykösök. Vannak köztük vízszintes akasztófüles, régies, karima nélküliek és kihajló, rámás szélűek egyaránt. Általában mély, sincnélküli formák. Sötét színűre tálat és tányért nem alapoztak: fehér, sárgás, ritkán zöld alapon tarkázták őket. Hol jellegzetes pataki, hol alföldies virágos, hol sablonos mezőcsáti motívumot festettek, de akad köztük hevesi stílusra emlékeztető is. Kedvelt volt a pirosas-barna alapra festett kék közepű, fehér szirmú margaréta. Ezek a fenekükön akasztólyukas tálak és tányérok ha formában kevéssé is, díszítményük szerkezetében, színharmóniában, de főleg rajztechnikai színvonalban meglehetősen sok kívánni valót hagynak maguk után. Többnyire világos alapszínt kaptak a szilkék is, melyek álló peremű, középen 57DIVM: 53.1.52, 53.1.179., 53.1.380.; NM: 59.150. 57. ltsz. 58 NM: 53.60.44. ltsz. Baradnay János munkája 1897-ből, Udvary Sándor magángyűjteménye. 59 HOM: 53.200.2. ltsz. Pocsai Sámuel készítménye, Udvary Sándor magángyűjteménye. 60 HOM: 78.7.25., 78.7.23., 53.97.1. ltsz. 410