A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - VIDA Gabriella: Stílushatárok dél-Borsod a XIX. századi végi fazekasságban

érte fizetni az elöljáróságnak. Itt kb. 2 m mélyen ún. kék agyag található, az ebből készült finom edényeket a helyi mesterek a mezőtúrihoz hasonlították. Áfra Károly, az utolsó miskolci fazekas szerint „Az ónodi agyag is olyan, azt se lehet szárítani napon, azt is padra szokták rakni, ott száradt."

55 Égetés után fakóbb, bágyadtabb vörös a színe, mint pl. a göncié, vagy a patakié. Valószínűleg az alacsony vasoxidtartalom is oka, hogy több adat szerint akár a tüzet is állták a belőle készült edények, és készítettek lakodalmas fazekat is. Ezen szórványadatok ellenére sem tekinthetjük Ónodot főzőedény-készítő központnak. Az égetéshez szükséges fát 1910—12-ig, amikor a környező erdőt kivágták, az uradalomtól kapták. Cserébe virágcserepet és más készítményt adtak. Az erdő kivágása nagy mértékben megnövelte az égetés költségeit. Ez azonban - úgy tűnik nem rendítette meg a mesterséget, mert a híres ónodi vásárok keresett árusai voltak a helyi fazekasok. Olyan nagy volt a piaca a termékeiknek, hogy magas áraikról a vásárleírások is megemlékeznek.

56 Jómódú iparosoknak számítottak a faluban. Az ónodi edények többsége pálinkáskulacs és pálinkásbutykos, amiknek érdekes helyi összefogaló neve: butelláskulacs. De mindenfajta edényt készítettek, amit agyagból formázni lehet. Alapszínnek leginkább a sárgásfehéret alkalmazták, de gyakori a sötétbarna is, különösen a butellák esetében. Tarkázó színnek a barna minden árnyalatát, néha a zöldet használták. Ritkábban festettek sárgával, kékkel és feketével, de pirossal soha, inkább világosbarnával. Az ónodi fazekasság története tulajdonképpen négy fazekascsalád tevékenykedése. Ez nem azt jelenti, hogy rajtuk kívül más mester nem dolgozott ott, de meghatározó szerepe nem volt. A négy család közül egyiknek sem volt önálló, felismerhető stílusa. A kedvelt feliratozás és szignálás miatt egy aprólékosabb vizsgálattal talán az egyes mestereknek megállapítható lenne a saját forma- és díszítőtechnika eszköztára, díszítményköre. Ezt azonban meg kell előznie egy anyakönyvi kutatásnak, ugyanis a nevek az emlékezetben keveredtek és a családon belüli rokonsági viszonyok sem tisztázottak. Hasonlóan ismeretlenek a Baradnay családon belüli rokonsági viszonyok, mert az anyakönyvek, megyei címtárak adatai, valamint a személyes visszaemlékezések nem erősítik meg egyértelműen egymást és azt valószínűsítik, hogy nemcsak apa-fiú egyenesági leszármazást kell feltételezni a mesterek közt. 1857 Árvay József 1881 ( Árvay József 1895 Baradnay János Árvay József Rusznák József Pocsai István 1911 Baradnay János Árvay József Rusznák Gyula Pocsai Sámuel 1930 Baradnay János Árvay József Árvay Béla A visszaemlékezések szerint: Pocsai Sámuel főleg kulacsokat, butykosokat tudott szépen formázni. Rusznák Gyuláról tudjuk, hogy tréfás, víg kedélyű ember volt, aki a butelláit szerette „kipróbálni" a vásárban, eladás előtt egy kis „üstön főttel". Mindenki bütykös- és kulacskészítő-, rigmusfaragó-mesternek emlegette. Az emberfejes dohánytartókat formázó Árvayakról, mint "szobrász-fazekasokról" beszéltek. A Baradnayakról is azt tudjuk, hogy legszívesebben butellát készítettek. A legrégibb típus a 4 kis agyaglábon álló, szabályos kör alakú kulacs, többnyire 4, szíjnak való agyag bújtatóval. Kisméretűek, zsebbe beleférnek, fekve ko55 HOM NA: 2780. 56 Udvary S., 1977. 110-111. 409 { *