A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - VIDA Gabriella: Stílushatárok dél-Borsod a XIX. századi végi fazekasságban

A népi díszítőművészet utolsó felvirágzása egy időre esett a céhek felbomlásával, aminek következtében a minőség belső, szakmai ellenőrzése megszűnt, az egyetlen mérce a vásárlók ízlése lett. A fazekastermékek színvonala rohamosan csökkent, kevés a szép arányú forma, a harmonizáló díszítés. Ezek a kései fazekasközpontok szegények voltak fazekas egyéniségben, ezért sem tudott a többségük túllépni a szomszédos, magas színvonalú edényeket készítő fazekasgócok díszítményeinek szolgai utánzásán. Ezt a megnövekedett falusi keresletet egy átstrukturálódott kézművesipari és kereskedelmi hálózat látta el. Amíg korábban egy nagyobb központ céhes kézművességének egy-egy tájegység, több faluból álló körzet volt a piaca, addig a körzetek feldarabolódtak: kisebb, néha alig néhány falut magába foglaló vásárkörzetek jöttek létre. Természetesen együtt járt ez a folyamat a kézművességhez kapcsolódó díszítőművészet stílusának, stíluscsoportjainak is a vásárkörzetek határaihoz igazodó feldarabolódásával, lokalizálódásával. A már korábban kialakult, kiérlelt díszítményvilággal rendelkező kézműves centrumok vásárkörzetei több helyen fedték egymást, illetve egy-egy kisebb tájegység több stílus piackörzete is lehetett. A kézművesek vidékre költözésekor a falvakban megszületett háziipar díszítőművészete ezeknek a már kialakult díszítőstílusoknak a hatása alatt formálódott. Az 1820-1870 közötti fél évszázad alatt Észak-Magyarországon több nagy piackörzetet ellátó fazekasközpont létezett. Dél-Borsod a földrajzi fekvése miatt mindezen fazekashelyek vásárkörzete volt, mint ahogy jártak ide árulni a miskolci fazekasok, de az alföldiek, pl. a mezőtúriak is. Morvay Judit 1955-ben megállapította, hogy a mezőkövesdi háztartásokban 12 fazekascentrum termékei voltak megtalálhatók.

3 Természetes, hogy az a fazekasság, amely ezen a vidéken az 1870-es évektől született meg, ezeknek a fazekasközpontoknak a díszítményeit vette át. A dél-borsodi edények jó példái annak, hogyan variálták, kombinálták a fazekasok a tanult vagy látott elemeket, illetve hogyan született - ha született - valami egészen új belőlük. Dél-Borsod fazekasai nem tudtak főzőedényeket csinálni, mert nem volt magas hőfokot bíró agyagjuk. Az alapanyagot az ónodiak kivételével mind a Bükk hegység dél felé, az Alföldre futó völgyeiből szerezték be. Az itteni fazekasság tehát alföldi jellegű, vagyis a használati funkció mellett hangsúlyozott jelentőséget kapott a díszítés. A többi fazekasgóchoz képest feltűnő arányban maradt ránk feliratos, datált és szignált edény. E vidék lakossága - ezt a mezőcsáti és a tiszafüredi butellák is bizonyítják - különösen szerette a név szerint ajánlott italtartókat. Valósággal új irodalmi műfaj jelent meg: a butellák falába karcolt „kulacsköltészet".

4 Ezeknek a megrendelésre készített tárgyaknak különleges helyük volt a közösségben, óvták őket, gyakran alig, vagy egyáltalán nem is használták, a lakószoba díszeiként funkcionáltak. A legtöbb épen maradt - és így gyűjteménybe került - fazekastermék ilyen féltve őrzött, egyedileg készített darab. Jellemző, hogy többségük butella, cserépkulacs, esetleg butykoskorsó, ritkán különleges célra (úrasztali, céhesedény) készült kancsó. A négy fazekashely díszítőstílusa nem egységes, hanem markáns különbség van az ónodi és a tőle délnyugatra, egymáshoz közel fekvő három település edényei között. Ez az eltérés szembeötlő mind a forma, mind az alkalmazott színek, díszítménykincs, valamint a kompozíció tekintetében. Mezőkövesd, Mezőkeresztes és Szomolya stílusa egységesebb, karakteresebb, Ónodé nem ennyire az, sőt, éppen az jellemző rá, hogy több fazekasközpont termékeit is megpróbálta utánozni. Olyany3 Morvay J., 1955. 32. 4 Bodgál F., 1965. 73-78. 394