A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

kalocsai lokális stílusok általánossá válásával -, subázások, makramék, gobelinek kerülnek a falra, és a bútorokra, kovácsoltvas lámpák, gyertya- és virágtartók árulkodnak a népművészet továbbéléséről. A szekrénysorok díszes kompozícióknak kínálnak helyet. Kedvelt megoldás volt korábban is az álló bútorokra „képeket" készíteni, így pl. a sublótra bögrékből, csészékből, poharakból, porcelán- és gipszszobrokból, egyéb vásári csecsebecsékből rendeztek kiállítást, a fennálló szekrényekre hideg hálószobákban - különböző színű befőtteket helyeztek el. A szekrénysorokban a könyvsorozatok, a kávés- és pálinkáskészletek szolgálnak dekorációul, míg a szekrény tetején előbb üres italos üvegekből, majd később tele üvegekből - elsősorban ritka és drága külföldi röviditalok - rendeznek bemutatót. Ezek a törekvések országszerte általánosak, a falusi kultúrát egységesítik. Táplálkozás A bevezetőben említett korszakolás legpregnánsabban a táplálkozás területén mutatható ki. Az ország területére az 1960-as évek közepéig szinte egységesen a falusiak és egykori mezővárosiak körében az a jellemző, hogy az élelmiszer-termelésben és -feldolgozásban egyaránt a feudalizmus klasszikus modelljéhez, a vegyes gazdaság működtetéséhez térnek vissza. E korszak másik jellemzője a táplálkozás szegényes, ínséges volta. E rendszerben alapvető változást az 1960-as évek második fele hoz, elsősorban az élelmiszer-termelés és -feldolgozás területén, és csak másodsorban a táplálkozás struktúrájában. Az első korszak kereseti lehetőségei, a falu élelmiszerrel való ellátottsága egyértelműen arra ösztönözték mind a mezőgazdasági, mind a falun lakó ipari népességet, hogy erőteljes élelmiszer-termeléssel foglalkozzanak, mintegy önellátóvá váljanak. Az 1960-as évek második felétől, de különösen a 70-es évek elejétől a települések nagy részének közellátása erőteljesen javult. Ez azonban nem mondható el egyértelműen a hátrányos helyzetű, stagnáló régiókra. Ebből következően ezeken a területeken a mezőgazdasági termelést illetően ma is szinte a teljes önellátásra való törekvést figyelhetjük meg. Ez a törekvés az iparosított körzetekben és a városok közelségében változó, a mindenkori árviszonyok és az inflációtól való félelem függvényében alakul. Az önellátásra való törekvés azt jelenti, hogy a népesség igyekszik az általa fogyasztott állatokat és állati termékeket, valamint növényeket megtermelni és feldolgozni. Az 1960-as évek közepéig a táplálkozás rendjét közösségi előírások szabályozták. A legtöbb területen még - az egyes régiókban és lokális közösségekben egymástól eltérően - a hétköznapi és ünnepi étkezésnek, a heti és ünnepi étrendnek kötött, előírt formái alakultak ki. Ez elsősorban a húsos és hústalan, főzelékes és tésztás napok kijelölésében állt. A közösségek a napi étkezések számát is meghatározták. E korábbi rendszerektől való eltávolodást több tényezővel magyarázhatjuk. E rendszer már lazult a férfiak iparba vándorlásával, a nagyüzemi mezőgazdaság tagjai számára előírt, a korábbitól eltérő munkarenddel, majd a nők tömegesebb foglalkoztatásával, a munkahelyek által kínált étkezési lehetőségekkel. Mindezek következtében mára mindjobban elvékonyul azoknak a köre, akik a korábbi hagyományos étkezési rendet objektív okokból is képesek megtartani. Napjainkra leginkább a szombat-vasárnapi és az ünnepi étrend őrzi meg a korábbi társadalom által kidolgozott sajátosságokat. A falusiak többsége napjainkig megőrizte a hústermelés gyakorlatát. Majd minden háztartásban évente legalább egy disznót levágtak, ezzel jórészt fedezték a csa354