A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

tek. A 60-as évek közepétől kezdve azonban, ahogy a korábbi központok leértékelődnek, az egykori agrárproletárok elhelyezkedtek, s a közép- és módos parasztok leszármazottai ismét gazdasági hatalomra tehetnek szert, elfoglalják az új részeket, s ott kertváros típusú utcákat hoznak létre. Éppen ezeken a legújabb, a 60-as évek közepe óta kialakított részeken alakul át először a falu képe. A korábbi építkezési stílustól eltérően nyereg- vagy sátortetős kockaházakat, majd a 70-es évek végétől kezdve emeletes házakat építenek. Nagyobb települések esetén ezek a részek a bolt és a vendéglátóipari létesítmények mellett iskolát, óvodát is kapnak. Természetszerűen minél prosperálóbb a település, népességében mind jobban növekvő, annál nagyobb számú új rész épül ki, s annál kisebb lesz az aránya a régi típusú részeknek. És ez fordítva is igaz: a stagnáló, a népességében csökkenő települések jobban megőrzik homogenitásukat, a régi utcaképek uralkodó jellegét. A prosperáló településeken a régi központi részek nagyjából a 70-es évek végétől, a 80-as évek elejétől veszítik el korábbi egységes jellegüket, itt is a külső övezetekben divatossá vált épületeket emelnek. Ma a legtöbb falusi település egyre jobban kiépülő pinceheggyel, pincesorral rendelkezik. Ez eredményez egyfajta kettős, osztott településformát. A falvak és az egykori mezővárosok továbbra is megőrizték földszintes jellegüket. Ha egyre kisebbek is, de kertek övezik a lakóházakat, a házak között zöldövezet húzódik, ezzel is erősítve a település falusi jellegét. A település jellemző képe még az úthálózat. A kisebb településeken, főleg az útmenti falvakban az infrastruktúrának ez a része kielégítő, az egykori halmaztelepüléseken azonban, ahol a régi részek megőrizték a szabálytalan utcahálózatot, a zegzugos közöket, ott nem épült ki az aszfaltozott úthálózat, s az elmúlt történeti korok sáros, kátyús utcái maradtak meg. Ugyancsak ez jellemző több, pl. a hódoltság után települt falu mellékúthálózatára is. A települések nagysága, s a településhálózat a tárgyalt történeti időszakban a korábbihoz képest lényegesen nem változott, ezért ebben a fejezetben erről nem teszek említést. Két dologra azonban utalni kell. Egyfelől az Alföld szórványai, a XVIII-XIX. században kialakult tanyái e korszakban részben megritkultak - számos épületet elhagytak gazdái, s a közeli városokba költöztek, másfelől pedig egyes tanyakörzetekből közigazgatásilag falut hoztak létre. Ezekben a falvakban azonban nehezen alakultak ki szerves falusi közösségek, s a település képe is számtalan ponton eltér a több évszázados múlttal rendelkező falvak képétől. Elsősorban a Dunántúlon számtalan - a településstatisztika terminológiájával élve - külterületi lakott hely, egykori uradalmi központ maradt fenn. Lakói korábban a nagybirtok szolgálatában álló cseléd, béres, iparos emberek voltak, akik leszármazottaik közül többen itt rekedtek, s az egykori cselédlakásban élve az állami gazdaságok vagy termelőszövetkezetek szolgálatába szegődtek. Ezek a néhány tucat lakást, illetve háztartást magukba foglaló helyek gyakorlatilag semmiféle infrastruktúrával nem rendelkeznek, a település képe az 1945 előtti állapotokat tükrözi. Építkezés és lakásberendezés A magyarországi települések építészete a századforduló óta kezdett egységesülni, azonban természetszerűen korszakunk kezdetére nem érte el a teljes azonosság állapotát. A különböző régiók építészete részben megtartott egyes elemeket a korábbi hagyományokból, másfelől pedig az épületek nagysága tükrözte a régiók népességének anyagi tehetőségét. Az 1960-as évek elejéig az általános alapforma a nye349