A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

regtetős, hosszú, legalább háromosztatú lakóház volt: szoba, konyha, szoba beosztással. Az e században épült házak már jobbára kéménnyel készültek, azaz építtetőik már túllépték a füstös ház és a szabadkéményes ház építésének hagyományát. A háromosztatú alapépülethez újabb helyiségeket, szobákat, kamrákat is építettek, s ennek folytatásában istállót, ólakat is emelhettek. A módosabb családok szinte az egész ország területén L alakú épületeket emeltettek. A XX. század első felében a strukturális azonosságok ellenére a különbségek elsősorban az épületek falazatának anyagában, a tetőszerkezet, s a tetőfedés módjában különböztek. (Az elmaradottabb vidékeken pl. vert falú vagy vályogtéglás épületeket készítettek, a tetőt rozsszalmával vagy náddal fedték, míg a módosabb parasztok lakta régiókban követ és téglát használtak építőanyagnak, a tetőt pedig cseréppel fedték.) A tárgyalt korszak kezdetén a településeken különböző korú lakóházak álltak egymás mellett. Nem volt ritka a 100-150 éves épület, mellette pedig a két háború között emelt ház sem. Ezek a különböző korszakokban épült házak egymástól sokszor eltérő formai és strukturális jegyeket hordoztak. Azaz egymás mellett állhatott a borona falú füstös ház és a téglából épített mászókéményes lakóház, egymás mellett állhatott a szabadkéményes, szobát a konyhából fűthető, vert falú, nádtetős lakóház és a vályogtéglából emelt, minden közfalon kéménnyel rendelkező cseréptetős ház. 1945 után, körülbelül az 1960-as évekig ezeknek a különböző építési hagyományokat követő lakóházaknak a további egységesülését figyelhetjük meg. Az új házak építésének gyakorlata mellett rendkívül fontos tendencia volt a régebbi lakóházak modernizálása. Elsőként a tüzelőberendezés, illetve a füstelvezetés egységesítését kell említeni. Ebben az időben arra törekedtek, hogy mindenütt a szűkvagy mászókéményes füstelvezetést valósítsák meg, s ezzel egy időben lepadlásolják az egykori szabadkéményt. Ezzel a korábbi konyha-pitvar terét megnövelték, s egy nagyobb méretű, immár nemcsak főzésre, hanem napközbeni tartózkodásra, lakásra is alkalmas konyhát hoztak létre. (Ezzel egyidejűleg a házon belüli élet tere áttevődött a szobából a konyhába.) Időben ezzel a törekvéssel egykorú a tetőzet átalakítása, elsősorban ott, ahol a házak lakói még zsúpszalmát használtak - főleg Nyugat-Dunántúlon és Észak-Magyarországon. Az Alföldön, ahol elsősorban nádat használtak, valamivel később, a 60-as évek végétől alakítják át a tetőzetet. A régi házak átalakításának második nagyobb korszaka a 70-es évek fordulójától kezdődik. Az ekkor épülő új házak mintájára, ahová már vizet vezetnek be építtetőik, a régi házak tulajdonosai is fürdőszobát, s WC-t építenek, s bevezetik a vizet. Nem volt ritka az a megoldás, hogy jóval előbb készültek el a vizes helyiségek, mint abba vizet vezettek volna. Területi egyenlőtlenséget jelentett a vízvezeték-hálózat kiépítése. Az iparilag fejlett régiókban, a városok közelében és azokon a területeken, ahol nagyobb települések helyezkedtek el, a vízhálózat kiépítése feltételt teremtett a lakóházak könnyebb és gyorsabb modernizálására. Elsősorban az aprófalvas területeken a népességnek önerőből kellett megvalósítani a víz kútból szivattyúval való bevezetését. Ez a tény jobban hátráltatta e vidékek házainak korszerűsítését. A régi épületek átalakításának harmadik fázisát már a 70-es évek végétől a fűtés központosítása jelenti. A mintaadó ebben a folyamatban is az új házak megoldása. A 70-es évek végétől ugyanis az új épületeket már jobbára központi fűtéssel látják el, akár szénnel, akár olajjal működtetve. Ezek az épületek már kapnak egy kazánhelyiséget, ahonnan az épület majd minden helyisége fűthető. Ezt a megoldást alkalmazzák a régebbi házak fiatalabb lakói is. Ahogy a vízhálózat esetében, úgy a fűtés terén is területi egyenlőtlenséget okozott a gázvezetékek lefektetése. Azokon 350