A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - TOMKA Péter: Belső-Ázsia a magyar népvándorlás kori régészet látókörében (magyar és angol nyelven)

páncél az Altajig, Tuváig, sőt Koreáig követhető (Akio Ito nyomán idézte a Kyongju 54/b és 128. sírokat), ugyanez a helyzet a karcsú korai lándzsákkal, a csuklószíjas kardokkal, a csontcsüngőkkel, sőt a lószerszámmal is. Már korábban Tuváig követte Bóna István az ún. csücskös kerámia előfordulásait. Magam a tájolási szokásokat kíséreltem meg feltérképezni, amellett, hogy minden mindenütt előfordul, észlelhető volt az a tendencia, hogy a szokásos Ny-K (vagy K-Ny) tájolás mellett fel-feltűnik (méghozzá mindig ott, ahol és amikor északról levándorló csoportok jöhetnek számításba), a meridionális (É-D) tájolás. 3. Végül engedjék meg, hogy néhány kiragadott (hun kori) példával szolgáljak, Korea felé is kacsingatva, megoldatlan problémákat is megemlítve. Szó esett már arról, hogy a legjellegzetesebb hun tárgy, a bronz üst eredete bizonyára Belső-Ázsiába, a kínai nagy fal környékére nyúlik vissza. Bóna István legújabb, Das Hunnenreich c. könyvében is idézi a párhuzamokat. Ezen túlmenően azonban szinte minden tárgytípus megakad Közép-Ázsiában (sőt még a koponyatorzítás sem látszik hun szokásnak, inkább a csatlakozott irániakhoz köthető). Magyarázatul az a 2-300 esztendő szolgál (ha egyáltalán igaz a hiung-nu-hun azonosság), amit az európai hunok a Volga átlépése előtt valahol (nyilván Közép-Ázsiában) eltöltöttek. Az üstökön kívül csak olyan igen általánosan elterjedt tárgyformáknak, mint a csontmerevítős íj, a háromélű nyílcsúcs, és a tükröknek van igazi belsőázsiai párhuzama ebben a korban. Annál meglepőbb, hogy számos jelenség szinte azonos, vagy legalábbis hasonló formában, éppen a sztyeppe másik végén, Koreában tűnik fel. Ismert, hogy bizonyos hun kori diadémákon „gomba-szer" díszítések láthatók, amelyek sok fejtörést okoztak mindaddig, amíg ismertté nem váltak a korai Silla kori sírok halotti koronái, amelyeken igazi fák (sámánfák, világfák?) magasodnak. (A kyongjui aranykoronás királysírban, a nyugati kapcsolatok ékes bizonyítékaként, perzsa vagy szír műhelyben készült üvegedény is volt.) Jellemző, hogy a kazahsztáni, sokat vitatott Borovoe-Scucij-i leletet Bóna István éppen a koreai párhuzam (az idézett lelőhely 14. sírja) tőrdíszei alapján vonja ki a hun korból és utalja a heftaliták korába, hiszen ez a pontos analógia 520 utáni! Koreából idézhetők a pikkelymintás, lemezborítású nyeregkápák, a hosszú kardok, lószerszám, nyilak stb. Nehezen gondolhatunk ez esetben konvergenciára. Számolhatunk a kutatás hiányosságával (a közbülső területek IV-V. sz-i, a türköket megelőző korszakát alig ismerjük), de nem zárhatunk ki közvetlen kapcsolatokat sem. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy egyrészt a koreai „sámánisztikus" - de nem sámánkoronák Bajkálon túli (oroc, tunguz) fejdíszekkel tartanak rokonságot, másrészt, hogy az európai hunok eredete nem teljesen megoldott kérdés. Sok minden szól törökségük mellett, de Ligeti Lajos (P. Pelliot nyomán) felvetette, hogy valamilyen közelebbről ismeretlen paleoázsiai nép is részt kellett vegyen a hun (hiung-nu) etnogenezisben. Ezzel a koreai kapcsolat még egyszerűbb magyarázatot nyerne (közös eredet - rokon eredet). Tudjuk, hogy az ázsiai hun hatalom - régészetileg is kimutatható erős nyomokat hagyott Transzbajkáliában: gondoljunk csak az ivolgai erődtelepre. A magam kutatásai a hun kort illetően egy furcsa lelet értelmezése során vezettek el Belső-Ázsia felé. A pannonhalmi leletről van szó. A két zabla, két garnitúra lószerszám, pikkelydíszes nyeregveret, két kard (az egyik igen díszes, almandinberakásos, aranyrekeszes keresztvassal, pikkelymintás hüvelyveretekkel) és végre igazi arany íjvég- és markolatborításokkal nem temetkezés mellől került elő. A nagy hun leletek egész sorát találták hasonló körülmények között, sőt avar kori párhuzamok is léteznek. A szokást: a külön eltemetett halotti áldozatot (magam nem nevezném „Máglyaleletnek", hiszen égésnyom nincs a pannonhalmi tárgyakon) az egész 171