A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - FODOR István: A magyar őstörténet vázlata (magyar és angol nyelven)

la), s ez a kettős fejedelmi rendszer szintén kazár mintára és hatásra honosodott meg náluk. Biztos adataink vannak ebből a korból a magyarság népi összetételének változásairól is, idegen népelemek csatlakozásáról, s néprészek leválásáról. Feltehető, hogy a volgai bolgárokkal való kapcsolat idején csatlakoztak a magyarokhoz az eszkil bolgár törzsből a székelyek ősei. Egy magyar-besenyő összecsapás után (ti. a magyarok kazár szövetségeseik oldalán gyakran háborúztak a Volga és Urál folyók közt élő besenyőkkel) egy magyar néprész leszakadt, s a Kaukázustól délre, a perzsa határvidéken telepedett meg, akiket a forrás szavárdoknak nevez. A IX. század első felében Kazáriában polgárháború ütött ki, de a lázadókat a kagán serege legyőzte. A vereséget szenvedett pártütők a magyaroknál kerestek menedéket, akik nyolcadik törzsként befogadták őket. A bizonyára vegyes népiségű, de kazár nyelvű csatlakozottakat a forrás kabaroknak (jelentése: lázadó) nevezi. A lázadók befogadása valószínűleg elmérgesíthette a kazár-magyar viszonyt, s részben ez, részben pedig a magyar fejedelemnek önnállósodási törekvése lehetett az oka annak, hogy a 850-es évek környékén nyugatabbi szálláshelyekre húzódtak. VII. Etelköz- Az Al-Duna-Dnyeszter-Dnyeper vidéki szállásterület, ahol a magyarság a IX. század második felében élt. Jelentősen megerősödtek ekkor kapcsolataik a tőlük északra lakó keleti szláv törzsekkel és a normanokkal. Ennek régészeti bizonyságai is vannak (a Kijevben, Csernyigovban, s Szmolenszk környékén előkerült magyar jellegű leletek), s erről tanúskodnak a magyar nyelv keleti szláv jövevényszavai is. A nomád haditaktikát alkalmazó magyar lovascsapatok forrással adatolhatóan először 862-ben jelentek meg a frank birodalom keleti tartományában, s hadjárataik később megsűrűsödtek. (A magyarság igen jelentős katonai erőt képviselt: az arab forrás szerint háború esetén 20 ezer lovast tudtak kiállítani.) Ezen ún. kalandozó hadjáratok során jól kiismerték a részekre szabdalt Kárpát-medence életföldrajzi és politikai viszonyait. 893-ban az úzok legyőzték a besenyőket, akik átkeltek a Volgán, s megjelentek a kelet-európai sztyeppén. 894-ben a magyarok, a bizánciak szövetségeseként legyőzték a dunai bolgárokat, s ugyanebben az évben Pannóniát pusztították. Ez utóbbi hadjárat alighanem a Kárpát-medence birtokbavételének előkészítése volt. A terv megfogalmazásának oka alighanem az lehetett, hogy az etelközi síkságot nehezen lehetett védeni a már ismert, veszedelmes besenyők ellen, a Kárpátok vonulata viszont kitűnő természetes keleti védvonalként kínálkozott. 895 tavaszán a magyar fősereg Árpád fejedelem vezetésével az Északkeleti-Kárpátokon (a Vereske-hágón) át leereszkedett a magyar Alföldre. Időközben a bolgárok szövetségre léptek a besenyőkkel, s megtámadták az Etelközben hátramaradt népességet és utó védet. Jelentős vereséget mértek rájuk, mégis a népesség zöme az erdélyi hágókon és szorosokon át be tudott menekülni a hegyláncolat mögé. Ebben az egyszerre hódítást és vereséget is hozó esztendőben Erdély és az Alföld került a magyarok kezére, a Dunántúlt és a Felvidék nyugati részét 900-ban egy sikeres itáliai hadjáratból visszatérve kardcsapás nélkül foglalták el a magyar csapatok. A honfoglaló magyarok, akiknek létszáma félmilliónyi lehetett, új hazájukban főként szláv népcsoportokat találtak, továbbá avar maradványokat, frank és bajor telepeseket. Az itt talált népesség lélekszáma mintegy fele lehetett a honfoglalókénak. A magyar nép őstörténete igen sok szempontú tanulsággal jár. A kialakuló ősmagyarság teljesen idegen népi és nyelvi környezetbe került, hiszen mai ismereteink szerint más finnugor nyelvű nép nem tért át a lovasnomád életmódra. A sztyeppén eltöltött mintegy másfél-kétezer esztendő alatt mégis megőrizte nyelvét és népi egységét, nem szóródott szét, s csoportjai nem olvadtak be a gyakran újjászerveződő 109