A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - FODOR István: A magyar őstörténet vázlata (magyar és angol nyelven)

köszöntött e területekre, melynek következtében a földrajzi zónahatárok észak felé tolódtak el. Az új életföldrajzi viszonyok közt jelentősen megnehezedett a korábbi megtelepült állattartó-földművelő életmód folytatása. Az új körülményekhez az eurázsiai sztyeppe népei zömmel életmódjuk megváltoztatásával alkalmazkodtak: áttértek a vándorló-legeitető, vagyis a nomád állattartásra, amely a vaskor elején (i. e. VIII. sz. körül) széltében elterjedt e földrajzi övezetben. E legelőváltó állattartás biztosította az állattállomány élelemmel való ellátását, sőt az állatállomány jelentős növekedéséhez vezetett. Háttérbe szorul viszont a földművelés, mely kiegészítő jellegűvé vált a téli szállásokon. A sztyeppe északi peremvidékének körzetében élő népek egy része azonban másként reagált a megváltozott életföldrajzi viszonyokra: a zónahatárok elmozdulását követve északabbra húzódott. Jelen ismereteink szerint az ugor közösség nem egyöntetűen reagált e kihívásra: a laza közösség északi csoportjai (az obi-ugorok elődei) északabbra vándoroltak az Ob alsó szakaszának vidékére, s a későbbiekben itt egybeolvadtak a valószínűleg szintén uráli nyelvű, természeti gazdálkodást folytató helyi népességgel. A déli szállásokon élő előmagyar csoportok viszont áttértek a nomád állattartásra, s a későbbiekben (a vaskor elején) - a száraz éghajlati periódus megszűntével - bizonyára még délebbre húzódtak. Nézetünk szerint ez okozta az ugor közösség végleges felbomlását, s a magyar nép (etnikum) kialakulását, nagyjából az i. e. 1000 és 500 között. Az új etnikum önelnevezése a magyar népnév volt, melynek jelentése: „beszélő ember". E népnév első eleme lappang az obi-ugor vogulok önelnevezésében (manysi), valamint az egyik obi-ugor frátria nevében is (mos). A nomád gazdálkodást űző magyarság önálló népi létének kezdetétől az eurázsiai nomád népek környezetébe került, ahol ebben az időben az iráni nyelvű (szkíták és rokon népeik) túlsúlya volt a jellemző. Az ősmagyarság közvetlen déli szomszédai a Dél-Urál vidékén a korai szarmaták (szauromaték) voltak. A hasonló gazdálkodási mód az idők folyamán hasonló anyagi és szellemi műveltséget, életmódot, szokásokat és hadi szervezetet hozott létre a sztyeppe népeinél. így az ősmagyarság életmódja és műveltsége is ezeket a színeket öltötte magára, s mind kevesebb elemet őrzött meg az ősi finnugor és ugor hagyományokból, kivéve a környezet hatásának leginkább ellenálló ősi finnugor eredetű nyelvét. V. Magna Hungária. A nomádok közti gyakori háborúk jelentős népvándorlásokkal, népmozgással jártak. Egy-egy nagyobb sztyeppéi háború láncreakcióihoz hasonlóan terjedt tova az Altájtól a Kárpátokig, s a nomád népek tucatjait kényszerítette szállásainak elhagyására. Ilyen hatalmas méretű volt a III-IV. században a hunok által kiváltott népmozgás, az V. században az onogurok nyugati vándorlása, majd a következő évszázadban az avar vándorlás és a belső-ázsiai türk birodalom nyugati terjeszkedése egészen a Kaukázus vidékéig. E nagy népmozgások egyike vethette ki a IV-V. század körül a magyarságot is nyugat-szibériai szállásairól, s kényszerítette nyugati irányú elmozdulásra. Ekkor a Dél-Urál nyugati oldalára, nagyjából az Urál és Volga közti területre költöztek. (Hozzávetőlegesen a későbbi Baskíriába.) Ez a kor a nagy szteppei átrendeződés időszaka: a korábbi, főként iráni nyelvű népek helyét belső-ázsiai eredetű, zömmel török nyelvű és a mongoloid nagyrasszhoz tartozó embertani típusú népcsoportok foglalják el. így a magyarság is új nyelvi, embertani s részben kulturális környezetbe kerül. A magyarság egésze nagyjából 700-ig élt ezen a területen, amit a régészeti leletek is egyre világosabban igazolnak. Törzsi szervezetben éltek, melynek bizonyítéka, hogy két magyar törzsnév (Jenő és Gyarmat) fennmaradt Baskiriában. 700 107