A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - FODOR István: A magyar őstörténet vázlata (magyar és angol nyelven)

területéről egy népcsoport nyugat-északnyugat felé húzódott, és Skandináviában (jórészt a mai Finnország területén) telepedett meg. Valószínű feltevés szerint bennük sejthetjük a lappok elődeit, akik később nyelvet cseréltek. Egy másik népcsoport keletre vándorolt, egészen a Jeniszej és Angara folyók vidékéig. E vándorlás minden bizonnyal az ősszamojédok kiválását szemlélteti. Az Urál vidékén maradt finnugorság feltehetően az i. e. III. évezred elején megszállta a hegység nyugati lejtőit, a Káma, Pecsora völgyét, s a Káma Volgába szakadásának körzetét. A természeti gazdálkodás keretein belül jelentős fejlődésnek vagyunk tanúi: fejlettebb eszközfajták jelennek meg, gazdagodnak a házépítési hagyományok, elterjed a déli kapcsolatokról tanúskodó edényművesség, az egykori tóparti települések tőzegbe zárt maradványai közt számos művészi kivitelű fa- és csontfaragványt leltek. (Sigir, Gorbunovo.) ül. Az ugor együttélés időszaka. Az i. e. III. évezred vége körül felbomlott a finnugor nyelvi egység, s ez a régészeti leletanyagban is jól tükröződik. A Volga, Káma vidékéről a finnugorság nyugati csoportjai hatalmas lendületű nyugati irányú vándorlásba kezdtek, s néhány évszázad alatt hatalmukba kerítették a Felső-Volga vidékét, majd eljutottak a Baltikumig. E népcsoportok későbbi volgai és balti finnek ősei voltak; a Pecsora-Káma-Vjátka vidékén a permi finnugorok elődei éltek, az ugorok (a későbbi obi-ugorok és magyarok ősei) pedig az Uraitól keletre elterülő erdős és ligetes sztyeppéi területen maradtak. Az ugorság szállásterülete az Urál-hegység-Ob-Irtis-Isim-Tobol vidékén meglehetősen nagy kiterjedésű lehetett, ahol az egyes ugor csoportokat csak eléggé laza szálak fűzhették egybe. Erre utal, hogy az ugor nyelvekben meglehetősen kevés az ugor korban keletkezett nyelvi jelenségek száma. Az i. e. 2000 és 1500 között - az északi csoportokat kivéve - az egész finnugorság életében döntő jelentőségű gazdálkodási változások mentek végbe. Az eurázsiai sztyeppevidéken élő, zömmel ősiráni nyelvű déli szomszédaik hatására ekkor ismerkedtek meg a termelőgazdálkodás mindkét ágazatával (az állattartással és földműveléssel), valamint a fémművességgel. Jelen ismereteink szerint e fontos folyamat néhány évszázaddal korábban ment végbe az ugorságnál, mint kelet-európai rokonaiknál. Az ugorság minden bizonnyal a hatalmas területet magába foglaló ún. andronovói bronzkori régészeti kultúra északnyugati területein élt. E műveltség létrehozói a délebbi területeken ősiráni nyelvet beszélő népcsoportok lehettek. A termelőgazdálkodást az ugorság az ő révükön ismerte meg, s déli, valamint keleti hatásoknak tulajdonítható fémművességük kialakulása. (A fenti folyamatot jól szemlélteti, hogy a termelőgazdálkodás és a fémművesség korai szókincse a finnugor nyelvekben jórészt ősiráni jövevényszó.) Az ugorság fejlett állattartását igazolja, az ugor nyelvekben máig meglevő közös lótartási terminológia. („Ló", „nyereg", „fék" [= zabla], „ostor", „kengyel" szavak, továbbá a „másodfű ló" és a „harmadikfű ló" [= két-, ül. hároméves ló] kifejezések). E nyelvi bizonyságot megerősítik a régészeti leletek is: a sírokban lócsontokat, csontzabiákat találtak, s Cseljabinszk környékén szekeres temetkezés is előkerült. („Szekér" szavunk iráni eredetű, ugyanúgy, mint a „tehén", „tej" s „nemez" szavaink, amelyek a fejlettebb gazdálkodású déli szomszédok hatását tükrözik.) A sírokban és a településeken előkerült szarvasmarha- s juhcsontok, valamint a búzamagvak, bronzsarlók és örlőkövek a földművelő-állattartó gazdálkodás kétségbevonhatatlan bizonyítékai. IV. A magyar őshaza. Az előmagyar népcsoportok minden bizonnyal az ugor szállásterület déli részén éltek, a ligetes sztyeppe övezetében, s a sztyeppe északi peremén. A bronzkor végén (i. e. XIII-X. sz.) meleg és száraz időjárási periódus 106