A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/2. (1993)

SIMON László: Adatok a szablyák kialakulásáról

dúsában a teljes hosszúság és a legnagyobb pengeszélesség középértéke csökkent a korábbi időszak fegyvereihez képest. A teljes igazság kedvéért feltétlenül meg kell jegyezni azt is, hogy a korai avar kor második feléből (626/635-670/680) lényegesen kevesebb lelet, különösen kétélű kard állt a rendelkezésemre, azon egyszerű oknál fogva, hogy ebben az időszakban - mint azt fentebb már említettem - a kardmellékelés szokásának gyakorlata ritkább. Ugyanakkor az a tény, hogy a korai avar kor második feléből kevesebb kétélű kardot ismerünk, mint egyélűt, azt jelzi, hogy a kárpát-medencei avar kardfejlődés jól beilleszthető a kardfejlődés általános, sztyeppéi vonulatába. Összefoglalva az egy- és kétélű korai avar kardok legfontosabb paramétereinek változásairól mondottakat megállapítható, hogy a kétféle kard között korábban (626/635 előtt) meglévő viszonylag nagy méretbeli különbségek csökkenése mutatható ki az időszak második felében (626/635-670/680 között). Mindez a kétélű kardok használatának háttérbe szorulásával párosult. Mind a két tényező a társadalom fejlődését spontán módon követő harcmodorbeli változásokra visszavezethető általános törvényszerűség megnyilvánulása. A nehéz kétélű kard a páncélos lovasság által használt - és nyilván ellene is hatékony - szálfegyver. írásos források és a régészeti kutatások tanúsága szerint a honfoglaló avar sereg magvát a vas és bőrvértes páncélos lovasság alkotta. Ennek a katonai elitnek a létszáma 626-ig tartó több évtizedes bizánci háborúskodás során erősen csökkent. Feltehetően ez is oka annak, hogy a korai avar kornak a 626/635-tel kezdődő második periódusából alig ismerünk kétélű kardot. Ugyanakkor a 7. század 2. harmadában általános életmódbeli változás figyelhető meg az avaroknál, megkezdődött a nagyállattartásról a földművelésre való áttérés. Ez ugyan nyilván kevésbé érintette a katonai elit megmaradt képviselőit, de a bizánci adók elapadása után felerősödő elszegényedési folyamat elöl ők sem térhettek ki, s békeidő lévén fontosságuk is csökkent. Ezzel párhuzamosan előtérbe került a könnyű fegyverzetű és mozgékony lovasság, amely zömében már egyélű kardot forgatott. Konkrét - egyedi példákkal is igazolható, hogy a korábban is használt egyélű kardokat ekkor a kétélűek legfontosabb tulajdonságaihoz idomítva fejlesztették tovább az avar kardkovácsok. 28 Elsőként említhető a soproni egyélű kard (1. kép 1., 2. kép 1-2). Ennek 4,8 cm-es legnagyobb pengeszélessége egyaránt meghaladja az egyélű kardok pengeszélességének súlyozott számtani középértékét (3,3 cm) és a leggyakoribb pengeszélesség (3,3-3,9 cm) paramétereinek felső értékét is. Mi több: közelít a kétélű kardok leggyakoribb pengeszélesség határértékeinek (4,0-4,9 cm) felső határához. A markolattőre ráhúzott rombusz alakú keresztvas gömbös végződése az alább idézett tarnamérai fokéles karddal egy horizontra emeli a 7. század első harmadából származó soproni leletet. Ugyancsak egyélű fegyver a környei 35. sírból kikerült példány is (1. kép 2., 2. kép 3.), hegye mégis a kétélűekével azonos módon a kardlap középvonalában található. A környeivel megközelítőleg egyidős, tehát a 6. század utolsó harmadából származó tiszavasvári kétélű kardnál ellenben éppen fordított a helyzet (1. kép 3.): a kardhegy - miként az az egyélűeknél általános - az egyik vágóélhez kerekített. Ez utóbbi fegyver némileg a 7. század közepe tájára keltezhető tarnamérai sírból előkerült, már fokéles kardhoz hasonlít, hiszen ennek visszaköszörült pengéje voltaképpen kétélű, mégha csak 10,5 cm hosszan is (1. kép 4., 3. kép). Ennek az egyébként egyenes pengéjű kardnak az ellenzője (minthogy az bronzból készült, a „keresztvas" kifejezés reá vonatkozóan nem helyénvaló), ha nem is közvetlen őse, de mindenképpen egyik tipológiai előzménye a legkorábbi - 7. század utolsó 26 Kőhalmi K., 1972. 109-112.; Ambroz, A. K. 1982. 15. 27 KőhalmiK., 1972. 109.; BorosyA., 1984. 27. 28 GömöriJ., 1976. 29 Salamon Á.-ErdélyiL, 1971. 17.,Taf. 33,6. Taf. XXX, 6. 30 CsallányD., 1958. 53., XXI. t. 51. 175