A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/2. (1993)

SIMON László: Adatok a szablyák kialakulásáról

harmadából való - kárpát-medencei szablyák (pl. Kiskassa) keresztvasának. Más vonatkozásban, a penge enyhén ívelt kialakítása miatt tekinthetők hibrid példányoknak a 7. század 2. harmadára datálható kunpeszéri kardok. Feltárójuk, H. Tóth Elvira szerint „valamennyi kard keresztvas nélküli, bizonyára egyélű, nagyon enyhén ívelt és mintegy 95 cm hosszú". Hozzájuk hasonló a Tápé 11. sírjában talált egyélű ezüstveretes kard is. Ezeket és a fokéles tarnamérai fegyvert soroltam a korai avar kardok V. típusába (4. kép). A fentiekből egyértelműen kiviláglik a kardtökéletesítési eljárás két módja: a kardhegynek a szokásostól eltérő elhelyezése, ül. a penge enyhén íves kialakítása. Ezekhez társult a kard arányainak változtatása, a fegyver teljes hosszúságának és legnagyobb pengeszélességének szükséges módosítása. Kialakult szablyának szerintem az a fegyver nevezhető, amelyen e három jellegzetesség együtt fordul elő. Úgy vélem, ha elfogadjuk azt a nézetet, miszerint a fegyverek fiatalodásával együttjáró változás = fejlődés, továbbá azt, hogy az egyélű kardból fejlődtek ki a szablyák, megállapítható: a korai avar kardoknak fentebb részletezett változásai mindenképpen a szablyák kialakulása felé mutató tendenciákat tükröznek. A Bálint Csanád által publikált 7. század második harmadából való észak-iráni kardokkal együtt ezek a legkorábbi olyan fegyverek Eurázsiában, amelyeken a későbbi szablyák tipológiai előzményei kimutathatók. Amennyiben a két egymástól távol eső terület fegyverei között semmiféle kapcsolat nem volt, úgy fel kell tételezni a szablyák időben párhuzamos, de különálló kialakulásának lehetőségét. Az általam vizsgált kárpát-medencei korai avar fegyvereken azonban ez nem valamiféle idegen kultúrhatás következménye, mint az észak-iráni kardokon, hanem jól nyomon követhető belső fejlődés eredménye. Mivel az avarok sztyeppéi eredetű nomád nép voltak, megfelelnek annak a kritériumnak, amely szerint a szablya csak ilyen környezetben jöhetett létre. Bizonyos tények azonban megengedik az említett észak-iráni és a korai avar kardok hasonló fejlődése közötti összefüggés valószínűsítését. Ezzel kapcsolatban négy, közismert tényre utalhatok: 1. írott kútfők tanúsága szerint az avarság kelet-nyugati vándorlása során az 550-es évek vége felé a Kaukázus környékén leszakadt tőlük egy kisebb csoport, amelyet később a kazárok asszimiláltak. 2. A türkök elől menekülő avarok 557/558-tól bizánci zsoldba szegődve leigázták és részben magukba olvasztották a pontusi sztyeppék alán, szláv, de főként türk-bolgár törzseit.

35 3. A 6. század végén a terjeszkedő nyugati türkök elől menekülve újabb bolgár népcsoportrészek (tarniach, kotzager, zabender) csatlakoztak az avarokhoz. 4. Kb. 634/635-ig az avarok uralmuk alatt tartották a pontusi sztyeppéknek a nyugati türkök érdekszférájától nyugatra eső részét, ahol zömében türk-bolgár eredetű, kisebb részben szláv és talán avar népességgel is számolni kell. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Duna-Tisza vidékétől a pontusi sztyeppékig terjedő területen élő 6-7. századi népek között tágabb-szorosabb etnikai kapcsolatok éppúgy kimutathatók, mint az azonos vagy egymáshoz közelálló életformából adódó fejlődésbeli rokonság. Ezeket a viszonyokat bizonyos ideig és mértékig politikai kontaktusok 31 Szabó J. Gy., 1965. 42,47., VHI. t. 1-3. 32 H. TóthE., 1984.12, 18. 33 A tápéi kardot Kürti Béla baráti szívességéből ismerhettem meg, neki köszönhetem a feldolgozás jogának átengedését is. L. Simon L., 1990.; Kürti B.-LSrinczy G., 1991. 4. kép, bal oldali tárgy. Ennek, valamint az 1991-ben publikált tárnoki (Garam E., 1991.) kardnak az adatai nem szerepelnek a fenti összesítésben. Méretadataik (Tápé, egyélű kard: teljes H: 96,5, a penge legnagyobb Sz: 3 cm; Támok, egyélű kard: teljes H: 89, a penge legnagyobb Sz: 3 cm) nem módosítják számottevően a statisztikai számítások eredményét. 34 CzeglédyK., 1969.98. 35 Bónal., 1984a. 311. 36 Bónal., 1981. 104-105. 37 Bóna /., 1981. 105-107.; Bálint Cs., 1982.; Bóna /., 1984a. 316.; Szádeczky-Kardoss S., 1986. 176