A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/2. (1993)

SOMOGYI Péter: Megjegyzések Theoderik Strabo gótjainak eredetéhez

Ezen a forráshelyen túl a 468 nyarán a „buccelárok, az izauriaiak és felfegyverzett rabszolgák" alkalmazása ellen hozott intézkedések azt bizonyítják, hogy az 5. század 60-as éveiben erőteljesen növekedett a keletrómai birodalomba való bevándorlók, behatolók száma. Ezeket a kortárs forrásadatokat minden nehézség nélkül össze lehet kapcsolni és úgy tekinteni őket, mint egy és ugyanazon, az ogur népek megjelenése által kiváltott folyamat fennmaradt mozaikjait. A Pontuszi-sztyeppén élő népek egy része így vagy úgy megkísérli, hogy biztonságba jusson a keletrómai birodalom határai mögött. Igen lényeges, hogy ezek között a menekülők között nemcsak a Nedao folyó menti csata után az Al-Duna vidékére visszahúzódott hun csoportok, hanem nagyobb létszámban keleti gótok is előfordulhattak. Azt gondolom, hogy a Priskos 39. töredékében említett gótok, illetve a törvényekben említett ide-oda vándorló barbárok között is bizonyosan jelenlévő gót csoportok nem feltétlenül csak Pannóniából vagy Erdélyből érkeztek Trákiába. A legújabb régészeti eredmények szerint egyre több bizonyíték van arra, hogy a Csernyahovi kultúra, melynek egyik alkotó népessége éppen a gót volt, az 5. század első felében még létezett. Igaz, hogy elsősorban az erdős sztyeppén, de a Délorosz-sztyeppén is kimutathatók ilyen késői lelőhelyek. Ezért feltehető, hogy a kultúra végleges megszűnését nem a 375, hanem a 454 utáni események váltották ki. Számomra is világos, hogy a Nedao folyó menti csata után keleti gót csoportokról beszélni a Délorosz-sztyeppén nem igazán felel meg annak, ami erről Jordanesnél olvasható. Ehhez járul még az is, hogy több történetileg megalapozott érv is amellett szól, hogy a hun uralom alá került keleti gótok Attila idejében a hunok Kárpát-medencei szállásai közelében és bizonyosan nem a Pontuszi-sztyeppén tartózkodtak. Mivel Jordanes a gótok történetét az Amál nemzetség szempontjából beszéli el, joggal feltehető, hogy a „régi (egykori) lakóhelyeik" kifejezés nem a keleti gótokra általában, hanem csak a három Amál testvér vezetése alatt állókra vonatkozik. 454 körül ezen gót csoportoknak a Pontuszi-sztyeppe vidéke már valóban csak az egykori lakóhely volt. Ami H. Wolfram megállapítását illeti: egyáltalán nem szükségszerű, hogy valamennyi keleti gót, a Valamer és testvérei vezette gótokhoz hasonlóan, hun uralom alatt állt volna. így nincs komolyabb akadálya annak, hogy még a Nedao folyó menti csata után is keleti gót csoportokkal számoljunk az Al-Duna és a Dnyeper közti sztyeppén. A kettéválás és leszakadás egyébként is jellemzi a gótok történelmét: a nyugati és keleti gótok elszakadása, a krími gótok leválása, a pannóniai gótok szétválása Pannónia elhagyásakor, a keleti gótok egy részének visszamaradása Trákiában Theoderik Itáliába vonulásakor. Úgy gondolom, hogy a pontuszi gótok már korábban is tartó elvándorlása az 5. század 50-es és 60-as éveiben felgyorsul. Először az ide visszaáramló hunok, majd a keletről előretörő ogur népek miatt hagyják el végleg lakóhelyüket, hogy kisebb nagyobb csoportokban, alkalmanként hun alakulatokkal közösen az Al-Dunán keresztül a keletrómai tartományba, Trákiába meneküljenek. Talán már Triarius, majd fia Theoderik Strabo fogadja ezeket a csoportokat is a zászlaja alá, majd az egyre növekvő létszámú és súlyú trákiai gótok a keletrómai kormányzattól a szövetségesi státuszt is megkapják. Ez a lassú és folyamatos gót bevándorlás a Délorosz-sztyeppről jól magyarázná Theoderik Strabonak a forrásokban jól dokumentált és egyre növekvő hatalmát. 481-ben bekövetkezett 16 Ezeket a forráshelyeket már Wolfram, Die Goten 266,45. j. is úgy tekintette, mint összefüggő" események tanúit, de anélkül, hogy tárgyalta volna az őket kiváltó lehetséges okokat. 17 Scsukin, K voproszi; Baran-Magomedov, Csernyahovszkaja kul'tura 48-49, a 7. és a 9. ábra. Tudatában vagyok a régészeti emlékek etnikai értelmezésében rejló" nehézségeknek, különösen a Csemyahovi kultúra esetében, melynek hordozói különböző eredetű népcsoportok voltak. De éppen a gótokat kizárni sem volna igazságos. Vö. 19. j. 18 Jordanes, Getica, Martens féle kiadás 127. 19 Wolfram, Die Goten 256, 54. j., ahol „régészeti érveket" is felhoz a keleti gótok Pontuszi-sztyeppén való ily késői tartózkodása ellen. Mások vitatják a keleti gótok Kárpát-medencén belüli hunkori megtelepedését, lsd. 15. j. 20 Harcosai állandóan növekvő számát (vö. 4. j.) nem lehet csak azzal megmagyarázni, hogy Aspar emberei, miután vezetőjük politikai gyilkosság áldozata lett, átálltak hozzá. Schmidt, Ostgermanen 278; Wolfram, Die Goten 269. 109