A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

rendszert valósítva meg, amely már nagyon kevés szállal kötődött történelmi előzményéhez: az önellátáshoz.

21 Ipari növények és az új művelési rendszer Mindazonáltal a kontinensen termesztett növények összetételében és főleg a kultiváció módjában a változás visszafordíthatatlan folyamatai indultak meg. Lent például korábban (tulajdonképpen a neolitikum óta) csak csekély mennyiségben termesztettek, rendszerint beérték azzal, hogy a település határában egy kis kertet jelöljenek ki számára. A középkor alkonyán azonban Észak-Itáliában változtattak ezen az évezredes gyakorlaton. Egyiptomból, Észak-Afrikából és Dél-Olaszországból ekkortájt már meglehetősen sok gyapotot hoztak ugyan be a városi szövőműhelyek számára, de a lentermesztés olcsóbb konkurenciát ígért; a számítások be is váltak nemcsak Itáliában. A textilipar igényei Flandriában is átalakították a vetésszerkezetet, sőt arra ösztönözték ennek a középkor végi urbanizált övezetnek gazdaságát, hogy a Baltikumból importáljanak kenyérgabonát. Itt először a háromnyomásos művelésbe kényszerítették a len vetését, majd fejlettebb rendszereket alakítottak ki. A lényeg az, hogy a növény a kertből a szántóföldre került. Ez azonban kivételes teljesítménynek számított; a legtöbb európai parasztgazdaság még a XIX. század végén is, amikor az Európán kívüli termelés fedezte az importszükségletek zömét, még mindig makacsul ragaszkodott a len és a kenderföldekhez, tulajdonképpen a régi kertekhez. Egyáltalában nem valószínűtlen, hogy a kertben még akkor is fenntartották a technológia régi hagyományait (például kézzel tépték, nyűtték a növényt, ahelyett, hogy valamilyen szerszámmal vágták volna), amikor a szántóföldek gazdálkodása már a modernizálódás jeleit mutatta.

22 A festőnövény ék (buzér, indigó, rezeda) jóllehet csak kis körzetekben változtatták meg a termesztett növények összetételét (mindenekelőtt Dél-Hollandiában, Dél-Németországban, tehát ott, ahol a textilipar eredményesen működött), szántóföldi kultúrákká váltak. A legrégibb nyomok a XIV. századba vezetnek, Flandriába és Zealandba, de később Brabant nyugati részén és Hollandia déli övezetében is terjedt ezeknek - az emberek és állatok által egyaránt el nem fogyasztható - kultúráknak termesztése. Franciaországban a Rhone-völgyben vált be a kultiváció (elsősorban bűzért termesztettek), Németországban pedig Szilézia volt a középpontja a mondott változásoknak. A XVIII-XIX. században Zierikzee lett a festőnövények legjelentősebb európai piacközpontja. Hollandiában 1861-70 között az évi termelés már meghaladta a 7,5 millió kg-ot. Később azonban a tengeren túli termelés olcsóbbnak bizonyult és a kultiváció mindenütt gyors hanyatlásnak indult. Zealandban, ahol Hollandia legjelentősebb ipari növénytermesztő körzete alakult ki, a festő buzér helyét cukorrépa foglalta el. Zealand művelt területe p (ha-ban kifejezve) Festőbuzér Cukorrépa 1870 2,185 2,541 1880 91 6,149 21. Stahl, 1927: 145-52.; Croesen, 1940: 1-59.; Bőse, 1957: 35. skk.; Takács, 1964: 9-14.; Thirsk, 1974: 76-105.; Vanderbroek, 1975: 451-71.; Roessingh, 1978.; Sandgruber, 1985: 210-17.; Trost-Trumler, 1984: 26-181. 22. Lindemans, 1952/11: 214-46.; Slicher van Bath, 1963/a: 271.; Noilhan, 1965: 267-68. 438