A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

csekély gabonatermést pótolta vagy váltotta fel sokszorta nagyobb hozamai révén. Másrészt Velence és mezőgazdasági háttere, a Pó völgye északi irányba is terjesztette a kukoricát. Az olasz-svájci határövezetben a XVI-XVII. század fordulóján jelent meg a növény és innen vitték tovább Németországba, Ausztriába, sőt Magyarország nyugati, északi részébe is.

20 Hasonló példával szolgál a dohány európai pályafutása. Ez a növény szintén amerikai eredetű, Matthias de Lobel Herbáriuma (1576) bizonyítja első ízben, hogy tudnak róla kontinensünkön. Bár európaiak kezdték termeszteni nagyobb tömegben, alkalmasint azonban nem Európában, hanem az angolok Virginiában. Európában állami és egyházi tiltások akadályozták terjedését (aminthogy előállítása még ma is mindenütt állami monopólium), de végül is a termesztés a XVII. századi Hollandiában - megtapasztalt jövedelmezősége révén - terjedni kezdett. Aztán a dohány kultivációja Utrecht körzetéből eljutott Belgiumba, majd később (a XVIII. században) Délnyugat-Németországba. De a dohány terjedésének volt egy déli útvonala is. A mediterrán területeken és főleg Elő-Ázsián át jutott el ez a növény a Balkánra, majd onnan a Duna alföldjére. Az utóbbi területeken majdnem mindenütt török eredetű névvel illetik (ilyen a „dohány" is), de nagyobb arányú kultivációja időben elmarad a kontinens nyugati sávjának teljesítményei mögött. Az Alpoktól északra csaknem minden nyelven a tabak szóval jelölik a dohányt, ami eredetileg a nyugat-indiai Tobago-szigetről kapta nevét. (Bár ezt többen tagadják és amellett érvelnek, hogy a dohánylevél szívására szolgáló csövet, a nyugat-indiai bennszülött nyelven tobagonak nevezett alkalmatosságot vitték át az európai hajósok és kereskedők a számukra ismeretlen növényre.) Lehet, hogy szintén a kereskedők, a hajósok és utóbb a katonák (mindháromból bőség volt a XVII. században) voltak a dohány tömegfogyasztásának legfőbb propagátorai. Bár eleinte majdnem mindenütt tiltották és legfeljebb gyógyászati hasznosítását engedték meg a narkotikumnak, ám a termesztésével és értékesítésével járó tetemes haszon végül felszabadította tilalmait. A XVIII. század végére már mindenütt polgárjogot nyert a vele való foglalatoskodás. Végeredményben a XIX. században kialakultak jellegzetes termesztési körzetei, de a megoldást, hogy miként illesszék be a meglevő termelési rendszerekbe, már korábban kikísérletezték. A Balkánon például, ahol a legjobb minőségű dohányokat termesztik, tulajdonképpen a szétszórt parcellák kertkultúrája lett ez a növény, azaz belekapcsolták abba a régi termelési rendszerbe, mely a prehisztória mélyen fekvő rétegei óta húzódott a félszigeten. Ennek ellenkezőjét nyújtja Hollandia példája, ahol ugyan szintén sokfelé kertekben termesztették, de művelői már specializált kertészek voltak (hasonlók a virágkertészekhez vagy más olyan növény kultivátoraihoz, akik már nem élelmiszernövényeket állítottak elő kis gazdaságokban). A hollandok (főleg a tengerészek) már a XVIII. században a legnyíltabban pöfékeltek és bagóztak is, ami biztos piacot jelentett a kertészeknek. Később a XIX. század második felében az itt szerzett termelési szakismeretet tovább kamatoztatták a gyarmatokon. A Délkelet-Ázsiába és a szigetekre kitelepülő holland ültetvényesek nagyon rövid idő alatt felvirágoztatták e narkotikum tömeges termesztését. Voltak viszont olyan területek is, ahol a dohány ugarveteményként illeszkedett be a szántóföldi kultivációba - miként ez Magyarországon is történt a XIX. század első felében. Ennek ellenére itt is az volt a leggyakoribb, ha speciális monokultúra lett, átmentve a kertművelés régi és sokszor megújuló hagyományait olyan gazdálkodási 20. Emberger, 1930: 461-62., 705-21.; Stoianovich, 1951: 190-93.; Slicher van Bath, 1963/a: 266-71.; Hemardinquer, 1973/1: 227-44.; Bonnet, 1983: 412-39. 437