A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

bevonult a mezőgazdaság eszközkészletébe. A változás jelentősége mégsem ebben rejlett. A forradalom abból állt elő, hogy a mezőgazdaság hosszú fejlődése során először fordult elő, hogy a szerszámok, munkaeszközök, a hatékonyabb technológiák vagy a célszerűbb gazdálkodási módszerek alkalmazása helyett a talaj termőképességén az iparban előállított anyagokkal igyekeztek változtatni. Hovatovább erre csaknem mindenütt szükség is volt Nyugat- és Közép-Európa falvaiban. A parasztok védekezése, hogy tudniillik a növekvő demográfiai nyomástól serkentve a szűzföldekre terjesszék ki a gazdálkodást, a jelek szerint a XVIII. századot követően már elérkezett lehetőségeink véges határához. Minthogy a jól bevált megoldástól már semmit sem lehetett remélni, az elmúlt kétszáz év alatt a mondott területeken csaknem mindenütt arra törekedtek, hogy a művelt területeket minél intenzívebben hasznosítva, megszüntessék az ugart és bevessenek minden talpalatnyi földet. Hollandiában és Angliában kezdték a fehér marharépával és folytatták a múlt század első felében Dániában, majd a század derekán és második felében csaknem egész Közép- és Nyugat-Európa valamennyi vidékén.

17 Ebben a históriában talán még ennél is nagyobb szerepet játszott a cukorrépa. Ezt a növényt a XVIII. században nemesítették és a kontinentális zárlat után (amikor Európába nem tudtak importálni cukornádat vagy abból főzött cukorsűrítményt) új édességforráshoz jutottak. A mediterrán területektől eltekintve egész Európa eddig mézzel édesítette ételeit, a nádcukor tehát a XVII. században már sokfelé kezdte felváltani a hagyományos édesítőszert. A répacukor mégis újabb fejezet a történetben. Németországban, Észak-Franciaországban és Sziléziában jelentős cukorrépatermesztő övezetek alakultak ki és a legtöbb helyen a parasztok nagyon rövid idő alatt meggazdagodtak konjunktúráján. A cukorrépa ipari feldolgozása azonban jelentős beruházásokat tett szükségessé. Cukorgyárak építéséhez csak nagybirtokosok és bankemberek rendelkeztek tőkével. A cukorgyártás következésképpen csak kivételesen (pl. Németország néhány tartományában) vált paraszti vagy falusi hagyománnyá. A paraszti alternatívát gátolta az is, hogy a cukorrépa ipari feldolgozása monopólium volt - akár a dohány. Az ugar felszámolására irányuló kísérletek harmadik csoportjába tartoznak azok a törekvések, amelyek a takarmányul felhasználható fűfélék nemesítését eredményezték. Ezek révén szüntették meg az Atlanti-Európa nagy részén a XIX. században a vetetlenül heverő földek látványát. Ezzel egyszersmind az állattenyésztés gazdasági növekedésének újabb korszakát indították el. A változás legkorábbi jelei a XVIII. századi Angliában és Hollandiában mutatkoztak. Már a XIX. századi Nyugat-Európában sok tényezőből lehetett arra következtetni, hogy a gazdálkodás szerkezetének átalakulása mögött az ipar termelőerejének emelkedése húzódik meg. A város - a műtrágyától kezdve a munkagépekig - új anyagokat és eszközöket juttatott a mezőgazdaságba, másfelől soha nem ismert méretű piacot jelentett a mezőgazdasági termeivények számára. Az átalakulás irányát jól érzékeltetik az állattenyésztés terén bekövetkezett változások is. Az eleddig vegyes hasznosítású szarvasmarhát most már nem munkaerőként s alkalmilag kevés tejet adó jószágként tartották, hanem kizárólag teje és szaporulata miatt tenyésztették.

18 Ezt azonban csak a növényi fehérjékben dús takarmányok termesztésével érhették el. 17. Festy, 1950: passim.; Slicher van Bath, 1955: 169-203.; Slichervan Bath, 1960:130-33.; Jones, 1967: 37 skk.; Thirsk, 1967: 1-112.; Fussel, 1970: 268-80.; Huntemann, 1970: passim.; Havinden, 1974: 104-34.; Vries, 1974: passim.; Vandenbroek, 1975: 76-138., 290-367.; EnnenJanssen, 1979: 221. skk.; Dahlman, 1980: U6-99.;Sandgruber, 1982/a: 134-45.; Wagner, 1984: 208. skk.; Fischer, 1985: 76-184. Jacobeit, 1985:42-50., 124-50.; Budin, 1987: 87-103. Renes

, 1987: 49-60. 18. Slichervan Bath, 1963: 239-309.; Grigg, 1974: 164-71.; Bentzien, 1980: 141-235. 432