A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

főként parasztok voltak, mígnem az ókorban a majorok tulajdonosai, akik többnyire kereskedőből váltak földbirtokossá. A középkori arisztokrácia a pénzt kincsnek és nem tőkének hasznosította. A középkori városok jóval kisebbek voltak, mint ókori elődjeik, de összehasonlíthatatlanul nagyobb számban borították be a térképet. Lakóik egy része soha sem szakadt el a mezőgazdaságtól. Kertje, szőleje csaknem minden polgárnak volt, sokan ingatlanokba fektették tőkéjüket, ingatlanokkal spekuláltak és nem kis számban maguk is gazdálkodtak. Emellett azonban kereskedtek és űzték az ipart. Fémeket dolgoztak fel, megmunkálták a fát, átalakították az agyagot kerámiának, mindenféle munkaeszközt és tartós használati cikket állítottak elő. Aztán számtalan - a mezőgazdaságban megtermett - alapanyagot dolgoztak fel iparcikké. Takácsműhelyek működtek, tímárok készítették ki bőráruikat, a rostos növényeket textiliparban dolgozták fel. Ruházati iparágak egész sora működött kicsiny műhelyekben. Nyersanyagra és élelemre volt szükségük. A technológiák java része már ismert volt. Ezek részint az ókor kézműveseinek üzemeiből, részint a középkori majorok iparcsarnokaiból hagyományozódtak át a céhek érdekvédelmével szabályozott műhelyekbe. A lényeges különbség abból adódott, hogy a céhes iparosoknak meg kellett vásárolniuk a nyersanyagot is és a munkaerőért (ha az idegen és nem családtag volt) jóval magasabb árat kellett fizetni, mint előképeiknek. Ennek ellenére jelentős ipari övezetek jöttek létre. A középkor végi Milánóban már vagy 15 000 textilipari munkás dolgozott, egy-egy flamand városban pedig két-háromezer takács stb. koncentrálódott. Bár a gazdálkodás súlya a szántóföldön volt, sőt a falusiak kalóriaszükségletét egyre inkább a gabonafogyasztással fedezték, az állattartás haszna új lehetőségekkel kecsegtetett. Az istállóban tartott marha drága nyersanyagot, trágyát biztosított. Meg tudták javítani a földeket. A XVI-XVII. században Angliában, Franciaországban és Németországban ezért írtak olyan sokat a trágyázás hasznáról. A fejtegetésekből nyilvánvaló, hogy a kontinens egyharmadában a mezőgazdaság intenzív szakaszához érkezett. A gazdálkodók számára ebben a helyzetben már semmilyen lehetőség nem maradt, mint javítani a talaj termőképességét, növelni a hozamokat, hatékonyabb technológiát alkalmazva. Nem úgy, mint annak előtte, a középkorban történt, amikor új, szűzföldekre kiterjesztve a művelést, megnagyobbították a kultivációt, de ezzel még sehol sem értek el magasabb hozamokat.

16 A célszerűbb talajerő-gazdálkodás ugyanis végeredményben elvezet az okszerűbb vetésforgók bevezetéséhez. Ennek első lépései az urbanizált középkori övezetekből indulnak el, Észak- és Közép-Itáliából. A lucernát például - a német Konrád Heresbach szerint 1570-ben - főleg olaszok termesztik és latin szóval medicanak nevezik vagy trifoglionak, de a franciák is ismerik, akik grand trefle-nek mondják. Mások - írja szerzőnk - közönségesen csak „szénának" ismerik vagy „burgundi szénának", mivelhogy ezt Burgundiából hozták be északra. Németországban nemrégiben termesztik és neve „velscher Klee". Ez a növény valamivel nagyobb növésű, mint amit a klasszikus római írók ismertetnek műveikben. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy bevetették vele az ugart. Ezt már Itáliában is így tették és még inkább a XIV. századi Hollandiában, Flandriában és Brabantban. 16. Fussel, 1937: 96-116., 189-214.; Festy, 1947: passim.; Festy, 1950: passim.; Cipolla, 1950: 182-203.; Hoek, 1952: passim.; Gelder, 1953: passim.; Slicher van Bath, 1955: 169-203.; Fussel, 1959:615-17. ;Mingay, 1963:123-33.; Miani, 1964:569-88.; Chambers-Mingay, 1966.; La Roy Ladurie, 1966: 223-30.; Jones, 1968: 58-71.; Jones, 1970: 24-57.; Havinden, 1974: 104-34.; Vries, 191 A: passim.; Jones, 1975: 327-60.; Vries, 1976: passim.; Mendels, 1984: 977-1008.; Tits-Dieuaide, 1984: 590-610.; Budin, 1987: 87-103.; Matzat, 1987: 129-36.; Rennes, 1987: 49-60.; Verhulst, é. n.: 89-100. 430