A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

a rozsot árpával (spilkoren). Ezt sikerrel próbálták ki Franciaországban is. Viszont Angliában az árpa és a zab elegyével (drage) érték el ugyanazt az eredményt. A rozs és a búza keverését Magyarországon mindenütt elvégezték - még a XIX. század végén is - olyan falvakban, ahol a gabonakonjunktúrák nem éreztették termelési szerkezetet átalakító hatásukat.

2 Ezek a módszerek alkalmasint nagyon régi tapasztalatokat konzerváltak. Minthogy minden esetben a termelés biztonságossá tétele volt a céljuk, tulajdonképpen csak kiegészítették azt a gabonatermesztők körében majdnem mindenütt szokásos gyakorlatot, hogy az azonos fajú magvakból is különböző tenyészidejű fajtákat termesztenek, ily módon is széthúzva a termelési szakaszt, az érésidőt, csökkentve a szem veszteséget. Mindazonáltal még ez is kevésnek bizonyult. A kultiváció alacsony foka miatt még a XVIII. században is köztermesztésben volt Európa valamennyi táján a hajdina, ez a homályos eredetű gabonaféle, melynek neve a neolatin nyelvekben észak-afrikai eredetet sejtet. (Francia: blé sarassin, olasz: grano saracino, spanyol: trigo morisco). Más források szerint a XV. század végén hozták be a Szentföldről.

3 Mindenesetre a XV. századi adatok azt bizonyítják, hogy Flandriában, Brabantban, Mecklenburgban, Normandiában, Hollandia északi részén és Angliában meglehetősen általánosságban vetették. Flamand neve: boekweit (amelyben a weit búzát jelent) arra utal, hogy a növény északról vagy keletről jött, mert Flandriában ennek előtte nem mondták weitnak a búzát. Viszont Németország nagy részén Heidekorn a neve, s ez a származás délkeleti eredetének vagy kontinentális útvonalának valószínűségét látszik igazolni. Mindent egybevetve, a hajdina abban az időben került be Közép- és AtlantiEurópa gazdálkodásába, amikor a kontinensnek ezen a részén sok új szántóföldet törtek fel, a talajok még egyáltalában nem voltak kellően átalakítva, s az ellenállóbb gabonafélék termesztése jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a megszokott és sok tekintetben már a környezethez idomult fajoké. Jellemző erre a gazdálkodásra mindaz, amit Nyugat-Poroszországból 1820-ban egy erdőmester ír: szerinte a parasztok itt falvaik és házaik szerint birtokolt szántókon gazdálkodnak, trágyázzák azokat és művelik lehetőségeik szerint, de a távol fekvő és többnyire homokos talajú földecskéiken hagyják a fákat felnőni, 12,15,20 éves korukban azonban a nagyobbakat már kivágják, felgyújtják az így letarolt erdőcske maradványait, majd a hamuval borított földön három éven át rozsot és hajdinát termesztenek. A megoldás régi hagyományokra tekint vissza. Lengyelországban is, ahol a középkorban még előtte álltak a termelés belső arányai lassú változásának, az egyes régészeti feltárások magleleteinek elemzése arra enged következtetni, hogy itt a köles nagyon jelentős gabonanövény volt mindenütt és a búzának sokfelé vetették az egyszerűbb alakváltozatait, mindenekelőtt a tönkölyt és a kopaszbúzát. Ebben a régies termelési rendben úgyszólván minden egyes parcella mással van bevetve, tapasztalat irányítja az embereket: mit vessenek hova, hiszen alkalmazkodniuk kell az anyatermészethez, egyáltalában nincsenek még abban a helyzetben, hogy érdekeiknek engedelmeskedjen minden, és a határ képe egyöntetű legyen. Másrészt a gazdálkodókat úgyszólván semmi sem kényszeríti arra, hogy a termelés egységes szervezetét alakítsák ki. A prehistória erdei tisztásain húzódó szántók jószerével magányos tanyákhoz tartoztak, ekkoriban még ritka volt a zárt faluszerű település. Ezt a rendszert 2. Riemann, 1953: 12-13.; Dieck, 1954: 26-29.; Bath, 1963/a: 262-64.; Willerding, 1969: 188233.; Vandenbroek, 1975: 75-138.; Bentzien, 1980: 22-23., 46., 80-82., 117., 119-20., 226.; Sandgruber, 1982/a: 134-45. 3. Lindemans, 1952/11: 117.; Mager, 1960/1: 343.; Slicher van Bath, 1963/a: 264-65. 420