A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

TARCAI Béla: A miskolci fotográfia múltjából: egy polgárcsalád a századfordulón

függönyökkel ellátott építményeket készíttettek. Ilyen volt Miskolcon a Dunky fivérek Városház téri, Váncza Emma Sötétkapu alatti és Barna Hugó Széchenyi u. 29. sz. alatti műteremháza. Ezek a műtermek, amelyek már úgy hirdették magukat, hogy „felvételek bármily borús időben eszközölhetők" és „az anyalemezek utánrendelés czéljára megőriztetnek" elsősorban a tehetősebb közönség számára létesültek, de beóvakodtak ide a kispolgárok is. A mesterek fővárosi és külföldi példákat követtek a műtermek kialakításában. Tehették, mert módjuk volt utazgatni és körülnézni a világban. Emellett szívesen alkalmaztak világot járt felvé telezőket, műteremvezetőket, akik a magukkal hozott ismereteket, tapasztalatokat meghonosították. Az előkelőség felső fokának számított, de reklámötletnek sem volt rossz, hogy ha egy Monarchiabeli vagy akármilyen jelentéktelen külföldi uralkodóház tagja betévedt egy jobb fényképészhez, esetleg a jószemű mester a lóversenypályán vagy az automobilok felvonulásán lencsevégre kaphatott egy-egy hercegi sarjat, feljogosítva érezte magát, hogy engedélyt kérjen az „udvari fényképész" cím használatára. A millenniumi kiállítás fényképészeti szekciójának szervezése körül kialakult kemény viták fényt vetnek a szakma akkori társadalmi megítélésére. A hagyományok még csak kialakulóban voltak, a működés feltételeit még nem szabályozták, s ezért maguk a kiállítás szervezői sem tekintették önálló iparágnak, hanem a sokszorosító technikákhoz sorolták be. Az sem véletlen, hogy az iparosok és az amatőrök más más helyen állítottak ki. Ez is tükrözi azt a feszült helyzetet, ami a két működési forma között fennállott. Az amatőrök fejlettebbeknek és az anyagi érdekektől függetleneknek vallották magukat, tehát közelebb álltak a művészethez, mint az iparosok. Az utóbbiak viszont legalább az iparművész címet vindikálták maguknak. Ha nem lettek volna az amatőrfotográfiának olyan jeles művelői mint Jedlik Ányos, Wartha Vince, Gothard Jenő, Konkoly-Thege Miklós, báró Eötvös Loránd, Lóczy Lajos, Déchy Mór és mások, bizonyára nem juthattak volna szóhoz a rangos nemzeti seregszemlén. A versengés a két szekció anyagában, de főként a külső megjelenésben is érezhető volt. A „hivatásosok" olyan technikai trükkökkel jelentek meg, amelyeket az amatőrök nem tudtak, de talán nem is akartak, sem utánozni, sem felülmúlni. így születtek meg a fantasztikus montázsok, a pazar műtermi környezet elemei és ebbe a törekvésbe kapcsolható be Váncza Emma hatalmas méretű panoráma együttese is. Hevesy Iván, amikor az ő „feltűnéskeltő" jelenlétéről szól, tulajdonképpen erre a versengésre utal. A szabad ipargyakorlás feltételei között nem kis gondot okozott a szakképzettség alacsony színvonala, vagy éppenséggel hiánya. Nem volt semmi kényszer, hacsak a piac ítélete nem, ami a vállalkozókat a mélyebb szakmai ismeretek elsajátítására és állandó fejlesztésére sarkallta volna. A pályát elárasztották a más területeken kudarcot vallott, derékba tört egzisztenciák, akik nem vették a fáradságot maguknak arra, hogy egyéniséget és ízlést vigyenek bele munkájukba, talán mert ilyennel nem is rendelkeztek. Lemásolták és gépiesen tovább vitték az úttörő mesterek által kialakított sablonokat, a merev, embertől idegen pózokat. A kényelmesebbek ezeket a beállításokat sorszámozták, és a fogadókisasszony az áldozatot már úgy adta át a műteremnek, hogy közölte, milyen sorszámú pózt kell beállítani. Ilyen ellentmondásos viszonyok között jelent meg Váncza Emma szakfényképész a millenniumi kiállításon, többszörös meglepetést keltve: nem műtermi, hanem a természetes táj szépségeit ábrázoló fotográfiákat állított ki, mesterien illesztett és színezett panorámaképeket mutatott be és nő létére, a férfiaktól uralt mezőnyben nagydíjat nyert. A Váncza családban nemzedékről nemzedékre öröklődött a hajlam a képzőművészetek és az érdeklődés a fotográfia iránt. Kevés családnak adatott meg a képességek ilyen találkozása. Ezért is érdemes elidőzni a család és egyes jeles tagjai történeténél. 377