A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

TARCAI Béla: A miskolci fotográfia múltjából: egy polgárcsalád a századfordulón

rámaképeknek különleges, egyedi sajátosságát, éspedig azt, hogy minden egyes darab aprólékos gondossággal, kézzel volt színezve, a természetes színek pontos visszaadásával. A használható színes fotótechnikai eljárások felfedezése előtt, ez a festési mód figyelemre méltóbb erény lehetett, mint a képrészek tökéletes illesztése. A Herman Ottó Múzeum Fotótörténeti Gyűjteménye őrzi a kollekció egyik eredeti darabját, a hámori völgyet ábrázoló képet. A festés ma is olyan tökéletesnek és frissnek hat (hála a kiváló minőségű festékeknek) mintha tegnap, és nem 100 évvel ezelőtt készítették volna. A Kiállítási Lapok 1896/37. számában Austriacus álnév alatt megnyilatkozó bíráló Váncza Emmának a Szinva völgyéről készített tájképeit kiemelkedőnek ítélte, a Deutsche Zeitung kritikusa a teljesítményt az összes többihez viszonyítva, a második helyre sorolta. A hivatalos bíráló bizottság „tájképeiért, kitűnő munkájáért és nagy előrehaladásáért" a nagy millenniumi érmet adományozta a szerzőnek. A Fényképészeti Értesítő 1896 szeptemberi száma, az aktualitás okán, és nyilván azért is, hogy Váncza Emma egyéb készségeit is bemutassa, néhány kosztümös műtermi felvételt is közölt tőle. Ki volt ez a „feltűnést keltő" miskolci fotográfus, milyen társadalmi környezetben és milyen hatások alatt jutott ez az elismerés magas fokára abban a korban, amikor voltak ugyan már nők is a pályán, de még sem a szakma, sem a közvélemény nem döntötte el, hogy a fényképezés a nők számára is jelenthet-e kenyérkereső foglalkozást. Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnánk, érdemes áttekinteni, hogy Váncza Emma feltűnése és munkásságának fogadtatása milyen társadalmi jelenségek előterében valósulhatott meg. A múlt század hatvanas éveiben, amikor a fotótechnika rohamos fejlődése lehetővé és gazdaságilag is kifizetődővé tette az iparszerű fényképezést, érdekes polarizálódás indult meg mind a fényképészek, mind pedig a fényképet fogyasztók körében. A „közönség" - miként a korabeli fényképészek üzletfeleiket a reklámszövegekben szívesen nevezték - hihetetlenül nagy érdeklődést kezdett mutatni fotografált arcmása iránt. Az igények különbözők voltak, és így ezek kielégítése is különböző módon és színvonalon valósulhatott meg, elsősorban a megrendelő fizetőképességétől függően. Lusztig Náthán pl. a vándorfényképészet hagyományait követte, még akkor is, amikor már műtermet nyithatott volna. Vásárokra járt, gyorsfényképeket készített, miközben felesége pecsenyét sütött és italt mért a vásáros népnek. Ettől a világtól nem tudott elszakadni, és ezért későbbi faházikóját is a Búza téren állította fel, amely 1944-ig Foto Lusztig néven működött, míg a bomba a Vásárcsarnokkal együtt romba nem döntötte, 1944. június 2-án.

4 Szintén egyszerű bódéban működött a mai Ady Endre utca 5. sz. ház udvarában Groszmann Pinkász, de egészen más közönség számára. A felvételeket mindig a szabadban, a bódé falához támasztott kezdetleges paraván előtt készítette, mivel az épület csak a laboratóriumi munkák elvégzésére volt alkalmas. A laktanyák közelében telepedett meg, s így szinte specializálhatta magát a hadsereg tagjaira. Kijárt a gyakorlóterekre is, sőt a hadsereghez való vonzódása abban is megnyilvánult, hogy az első világháborúban fényképész haditudósítóként szolgált. Teljesen más világ szolgálatára rendezkedtek be a műtermes fényképészek, a város forgalmas utcáin. Kezdetben közönségcsalogatónak szánhatták a műterem és a fogadóváró helyiségek hangulatkeltő berendezését, a cserélhető kulisszákat, a kölcsönözhető kosztümöket. Később mindezek a munka nélkülözhetetlen kellékei lettek. A tehetősebbek minden igényt a kor színvonalán kielégíteni tudó, üvegfalú, belül mozgatható 4. A műhelyben ekkor már Barkó Imre dolgozott, aki a bombázásnál életét vesztette. 376