A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

KILIÁN István: Szűcs Sámuelnek, Miskolc helytörténészének élete és naplója

5. Szűcs Sámuel utazásai Szűcs sokszor vetette nyakába a tarisznyát, húzta fel legerősebb csizmáját, hogy elinduljon „világot látni". A világ, az utazás sokkal kisebb területre koncentrálódott a reformkorban, mint manapság, hiszen Pestre gyalog vagy szekéren három napig, gyorskocsin huszonnégy óráig tartott az út. A vasút sem volt kezdetben túlságosan kényelmes, hiszen a miskolci polgárnak a Miskolc-Hatvan összekötővonal megépüléséig Nyíregyházán és Debrecenen keresztül kellett Pestre döcögnie. Ekkor is ki volt téve a fagynak, a hónak, a hófúvás miatti vesztegelésnek. Alig vett kevesebb időt igénybe ez a megoldás: Tiszakesziig kocsival vagy gyalog, innen hajóval utaztak Szolnokig, Pestig pedig vonattal. Egyszóval az utazás sokkal fárasztóbb volt, mint manapság. Költségeiről pedig ne is beszéljünk, hiszen „tömegközlekedés" nem létezett, s a szekérbér, a gyorskocsijegy igen tetemes összeg volt. Gyalog pedig csak a legbátrabbak indultak neki a világnak.

72 Krónikásunk részben hivatalból, részben pedig az emberben természetesen bennlevő kíváncsiságból utazott. Utazásait szinte számba sem lehet venni, hiszen a megyében - ügyvéd lévén - nagyon sokszor kellett kiszállnia, s ott jogi ügyekben intézkednie. Útibeszámolói is meglehetősen vegyesek. Kisebb utazásairól alig ír, hosszabb útjairól részletesen beszámol, s eljut odáig is, hogy egy utazás befejezése után, mint előtte számtalan sok utazó tette, összefoglalta a leglényegesebb dolgokat, s számba vette azokat, amiket nem szívesen valósítana meg Magyarországon vagy Miskolcon, vagy amikkel szívesen találkozna itthon is. Az úti élményei során született napi jegyzetek, s az ezt követő összefoglalásai együtt igen értékesek. Külföldön mindössze csak néhányszor járt. Legelső külföldi útja Lengyelországba vezetett. A határt fájó szívvel hagyta el, s örömmel tért haza. Először hagyta el hazáját, s ekkor ismerkedett meg először azzal a kifejezhetetlen érzéssel, amellyel valamennyien találkozunk valahányszor oda vagy vissza átlépjünk országunk határát. Utazásairól tulajdonképpen egy alkalommal már beszámoltunk. Igaz, meglehetősen szűkszavúan.

73 Lengyelországi utazásáról írott sorait közreadta Bodgál Ferenc, a többi út pedig a lengyelországihoz hasonlóan az eredeti szöveg olvasása során igen gazdag élményt tud nyújtani. Nyugati határunkat Bécsnél tovább soha el nem hagyta, számára azonban ezek a bécsi napok igen tanulságosak. A császárvárosban többször megfordult. Történetíróhoz illő alapossággal tekint meg mindent. Végiggyalogolja az utcákat, megtekint minden kiállítást, múzeumot, kisétált Schönbrunnba, ugyanazokat a tárgyakat csodálta meg, amiket még a mai látogató is láthat, szívesen elment az állatkertbe, a technikai múzeumba, és még egy sereg más helyre, ahol kíváncsiságának, tudásvágyának kielégítését remélhette. Két első bécsi útja után a látottakat még egyszer összefoglalta. Megállapítja, hogy Ausztria rendőrállam, nemcsak a külföldi utazót, hanem őt magát is bosszantja, hogy Bécsben az utazási okmányokkal a rendőrségen kell bejelentkeznie. A bécsi népet - azt hiszem - szimpatikusnak, kedvesnek tartja, a mulatságot ugyan jobban szeretik, mint a magyarok, ezt azonban nem tartja rossz dolognak. Pestre már gyermekkorától kezdve vágyott utazni. S amikor eljött annak az ideje, hogy a Duna partján épülő palotasorokat megcsodálhatta, nem szűkölködött a jelzőkben. Valóban elcsodálkozott mindenen, amit egyáltalán megtekinthetett. Egy esztendeig élt is itt. Ügyvédi gyakorlatot folytatott itt, s ez alatt az egy esztendő alatt a reformkori pesti fiatalság mozgalmába aktívan bekapcsolódott. Ahogyan eperjesi, késmárki diákéveit, úgy a Pesten eltöltött hónapok tapasztalatait is összefoglalja. Itt is 72. Utazásairól vö. Kilián: 1972 c) 73. Kilián: 1968. 319