A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

CSAPLÁROS István: A magyar szabadságharc bukása és a januári lengyel felkelés kitörése között

István polgári államot építő programjához sokban hasonló vonásait (i. m. 12.), azzal a különbséggel, hogy a lengyel politikus jóval nehezebb körülmények között működött, de végül ő is kénytelen volt hazáját elhagyni, nyugati útlevelet kapott a cártól. Érdekes az is, amit Montalembert a nyugati demokráciáknak „a két leghősiesebb és legszabadabb nemzethez" fűződő viszonyáról mond. Szerinte a nyugati demokráciák valamivel több rokonszenvet mutatnak Magyarország iránt, ahol kevesebb a katolikus, mint Lengyelhonban. Magyarországon viszont „a jog, az ősi hagyomány, a Szent István koronája és királysága iránti vakbuzgó tisztelet hozza zavarba a haladás buzgó barátait" (14. old.) Összehasonlítja a francia politikus a magyarországi megyerendszer működését Lengyelország politikai és törvénykezésben tevékenységével (uo. 19.). Montalembert kiemeli, hogy a lengyelek elutasítják a pánszlávizmus „nagyszerű, de vészterhes ábrándjait", a szláv fajoknak orosz felsőség alatti egységét (uo. 20 és Naród w zalobie 18-19). Lengyelország a nyugati országoktól a hit és a társadalmi béke meglételével különbözik. Lengyelhonban, Magyarhonban is a nemesség, azaz a nagyobb és kisebb birtokosság egyesült a köznéppel, az iparos osztállyal. 1848-ban a magyar nemesség önként mondott le kiváltságairól, a lengyel nemesség 1791-ben és 1830-ban kinyilvánította az alsóbb osztályok mentességét a hűbéri kötelezettségek alól (22. old. és Naród w zalobie 1861. 21-22. old.) Montalembert, megfeledkezve a lengyelek pánszlávellenes magatartásáról, felveti - hogy Magyarország példájára nem lett volna-e jobb, ha az egész Lengyelország is egyetlen uralkodó alatt élhetne (36-37. old.) Montalembert (tévesen) úgy érzi, hogy Magyarország és Ausztria viszonyát máris a kölcsönös érdekek érvényesülése jellemzi (41. old.), azt viszont világosan látja, hogy a Poznani Nagyhercegség területén a lengyelek fokozatosan háttérbe szorulnak (44-45. o.) A végső konklúziója az, hogy „az 1861. évi lengyel események végeredményben nyert csatát jelentenek: A lengyel nemzetiség nem fog elveszni!" (56-57. o.) Montalembert összehasonlításait történésznek kellene kritikával kísérnie,

121 én a fenti kiadványban elsősorban egy jóindulatú, lengyelbarát röpiratot látok, amelynek propagandaértékét növeli a szerző akadémikusi tekintélye, ami a francia kiadás címlapján is megnyilvánult... E hosszabb kitérő után már csak az 1862-es esztendő eseményeit szeretném rövid, távirati stílusban ismertetni némi bevezetésként az 1863. évi ún. januári felkelés előtörténetéhez. Az átmeneti esztendő viszonylagos nyugalomnak látszik az előző év februári és az áprilisi vérengzéseihez képest. Az új varsói érsek Zygmunt Felinski (1822-1895) kinyittatta a bezárt templomok kapuit, lehetővé tette a hívőknek, hogy Lengyelországért imádkozhassanak, de már az előzőkben említett hazafias-egyházi énekek nélkül. A közelgő felkelés társadalmi bázisai lassanként kialakulnak a nagybirtokosok és a gazdag polgárság érdekeit a mérsékelt „fehérek" táborában vélte megtalálni, vezető bizottságuk a Falusi igazgatóság (Dyrekcja Wiejska) nevet vette fel. A forradalmi, a fegyveres megoldás hívei főként diákok, iparosok, a cári hadsereg lengyel tisztjei a „vörösök" táborában tömörültek, céljuk erőszakkal átvenni az ország feletti hatalmat, élükön az ún. Városi Bizottság (Komitet Miejski) állt. Közben, 1861-1862 fordulóján Pétervárott is tisztába jöttek azzal, hogy a Lengyel Királyság területén további nyugtalanságok élnek és a forradalmi mozgalom letörésére liberális engedményeket léptettek életbe. 1862 májusában Konsztantin nagyherceg, a cár testvére vette át a királysági helytartó munkakörét, a polgári kormányzat feje Aleksander Wielopolski (1803-1877) őrgróf lett. Jelentősen könnyítettek a parasztság 121. Mortalembert: Egy gyászoló nemzet. Lengyelhon 1861-ben. 10-11. Utána még hat bekezdés. A többi idézet oldalszáma a főszövegben. 288