A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

CSAPLÁROS István: A magyar szabadságharc bukása és a januári lengyel felkelés kitörése között

az 1847-es, illetve 1848-as törvényekhez való visszatérés lehetőségeit, a nemzetiségi kérdést és a Horvátországhoz való viszony ügyét tárgyalta. A mindössze 136 napig tartó országgyűlés idején a lengyel kérdésre valamivel kevesebb idő jutott a sajtó hasábjain... A publicisztikából két cikket emelek ki. Az első (időrendben) egy konzervatív politikai és szépirodalmi néplapban jelent meg, téves felfogásban. Haragos András (írói álnév, felbontani nem tudtam) cikkében a következőket állítja: „Lengyelországban idegen pénzen fogadott bujtogatok járnak, akik a népet a szabadság szent nevével izgatják föl, így összeütközést támasztanak a nép és a katonák között. A cár az utóbbi időben enyhítette a lengyel alattvalókra gyakorolt nyomást olyannyira, hogy az osztrák és porosz lengyel alattvalók irigykedve nézzenek Varsóra-, és szeretnének odatartozni. Az új események hatására „a czár a lengyeleknek szigorú ura marad, és a másik két hatalom nem félhet, hogy a czár további engedményekkel a lengyeleket az egyesülés vágyára csábíthatja". A másik eredmény az, hogy a Varsóban elkövetett kegyetlenségek „a lengyeleket újra elkeserítik Oroszország ellen, és már nem várnak semmit azon hatalomtól, melynek első és utolsó szava is mindjárt: a golyó."

94 Többet ért a csak az események túlzó ismertetésére szorítkozó és a krakkói „Czas" című újságra támaszkodó A varsói vérnapok című cikk, amely szerint a katonák elsősorban szuronnyal és puskatussal harcoltak, gyilkoltak. Egy jelenetét emelem csak ki, mely később önálló versbe kínálkozik. Egy barátot, aki a menet élén járt, kezében Krisztus keresztjével, agyonvertek, amint elesett, a keresztet egy fiatalember ragadta ki kezeiből, akit „egy kozák rögtön keresztül szúrt" (...), „erre a feszületet egy zsidó ragadá föl, mígnem ő is megöletett". A cikk a „Czas" nyomán körüljárja az óváros utcáit, tereit és részletesen leírja a borzalmakat, kiemelve, hogy a katonák elsősorban „a tanuló ifjúságra vadásztak", ők voltak a hazafias tüntetések szervezői. A „Czas" szerint ezek az események az iszonyú prágai mészárlásokra (1794. XI. 4.: 20 000 halott) emlékeztetnek. A katonaság állandóan részeg volt, „a gyászruhában járó egyénekre formális hajtóvadászatot rendeztek. A járókelők zsebeit kikutatták, óráikat, pénzüket elrablák" (déjá vue, 1945, Budapest). A „Czas" adatai szerint eddig „840 ember hiányzik, közülük 500 a holt és a sebesült". A sebesültek és a foglyok közül sokan gőzhajón Modlen(!)be (sic!) szállíttattak. Szegények még a hajó fedélzetén is ezt énekelték: „Föltámad még Lengyelország!"

95 A véres események olvasása után megszólalnak magyarul a lengyel nemzeti imádságok, elsősorban az Isten, ki Lengyelhont kezdetű egyházi-nemzeti himnusz, jóformán elsősorban ezt énekelték lépten-nyomon templomokban, az utcákon lévő Szűz Máriaszobrok előtt. De micsoda csalódás fogja el az embert a szöveg olvasása után. Ez nem az igazi Isten ki Lengyelhont-szöveg, hanem a Poroszországban, Berlinben, a Keleti tengerpart vidékén és egy lengyel hazafias verseket tartalmazó kötetke nyomán válhatott az események hatására ismertté.

96 A német szöveg nem hűséges fordítás, hanem egy bővített átirat. Már a költemény címe is más: Gebétfür's Vaterland (Ima a hazáért). A kezdő sorokban még úgy-ahogy felismerhetők az eredeti gondolatok: „Isten! ki Lengyelországot anyi század óta / Fény, dicsőség- és erővel környezel, / A hont, mely megküzde anyi vész ellen, / S a szerencsétlenséget hatalmad által kikerülheté; / Könyörgésünk trónod zsámolyához száll, / Adj nekünk szabadságot, s engedd hogy / Új erővel újra tettekre kelhessünk!"

97 Hát ez bizony a közelebbről ismeretlen német szöveg 94. Haragos: A nagyvilág járása. A Népbarát 1861. IV. 21. 15. sz. 114-115. 95. Hölgyfutár 1861. IV. 23. 49. sz. 391. 96. L. Kurtzmann: Die polnische Literatur in Deutschland. Posen 1881. 15. 97. Imadal a hazáért. Hölgyfutár 1861. V. 4. 54. sz. 431. 280