A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

OROSZ György: „Add nekik a te szent nevedet”. Zarándok-énekesek és énekes vándorkoldusok a Kijevi Ruszban

A kijevi oroszoknál a kereszténység fellegváraiban is egymást érték a lakomák. loann metropolita Szabályzatában nyomatékosan figyelmeztet a kolostorokat fenyegető veszélyre. A veszélyt azok idézték elő, „akik a kolostorokban gyakran lakomákat rendeznek, egybehívják a férfiakat és a nőket, és ezekkel a lakomákkal vetekszenek, hogy ki tud pompásabb lakomát adni".

9A A papság és a szerzetesség vonzódását a lakomák iránt meg lehet érteni, hiszen gondolkodásmódjuk, életfelfogásuk a kezdeti időkben közel állt a világiakéhoz; meghagyva a lehetőséget annak feltételezésére, hogy voltak kimondottan aszketikus beállítottságú papok és szerzetesek is a Kijevi Ruszban. Kikből is kerültek ki az első papok és szerzetesek? A hittérítésben és a keresztény kultúra meghonosításában kezdetben a vezető szerepe a Bizáncból jött egyházi embereké volt. Már az ő tevékenységükben is feltételezhetünk egy rugalmas hozzáidomulást a helyi körülményekhez, a fejedelmi udvar viszonyaihoz. Ez részben tudatos alkalmazkodás volt: missziós célokból. De a bizánci papok és szerzetesek egy tudat alatti késztetést is érezhették, hogy az óorosz államban engedményeket tegyenek a helyi pogány hagyományoknak és életelveknek, mert a Ruszba behívott misszionáriusok bizonyos hányadának a tudatformája szinkretikus volt. Ezt a tudatformát magukkal hozták. Ugyanis már bizánci talajon létrejött az a „kettős hit" (= vallási szinkretizmus), amelyet az orosz egyháztörténészek jó ideig eredeti orosz jelenségnek tartottak - mutat rá Nikol'skij. Ez a „kettős hit" - az ereklyék és ikonok fetisizmusával, a szentségek és a szertartások mágiáj ával - volt az az alap, amelyen összeolvadt a dnyeperi vallás a bizánci kereszténységgel. A Dnyeper vidéki lakos a számára érthetetlen kultuszban a maga korábbi varázslásainak pótlását látta, s a papokat és a szerzeteseket varázslóknak, kuruzslóknak tartotta.

95 Az első „bennszülött" orosz papok és szerzetesek, a tegnapi pogányok, maguk is telve voltak kísértésekkel a világ csábításai iránt. Nem lehetett akkoriban könnyű dolog diakónusi és papi helyekre embereket verbuválni - írja Romanov -, s csak a gyilkosokat nem szentelték fel papokká. Az egyéb bűnös pogány cselekedeteket nem is vették figyelembe a jelölteknél.

96 Papokra pedig égető szükség volt. S hogy mennyire nem túlzott Romanov, jól látszik a Százcikkelyes törvénykönyv (1551) egyik cikkelyéből: „Vannak olyan növendékek, akik diakónusok és papok szeretnének lenni, de írni-olvasni alig tudnak, és a főpapok kénytelenek felszentelni őket, ami a szent törvényekkel ellenkezik; ha nem szentelik fel őket, a szent egyházak is énekszó nélkül maradnak, a pravoszláv keresztények pedig gyónás nélkül fognak meghalni, és áldozás nélkül.... és hogy miért csak gyengén tudnak írni és olvasni, erre azt válaszolják: »mi biz atyáinktól vagy mestereinktől tanulunk, és meg máshol nincs is hol tanulnunk, amit atyáink és mestereink tudnak, arra bennünket is megtanítanak«, és az ő atyáik és mestereik maguk is ezért tudnak keveset, és nem tudják az isteni írás értelmét, de nincs hol tanulniuk. "

91 A fenti sorokból az is következik, hogy a szent könyvek tartalmát a papság és a szerzetesség a nagyfokú analfabetizmus miatt csak hallás után sajátíthatta el, s így a kánoni írások ki voltak téve a folklorizáció veszélyének. De mint Golubinskij utal rá, igen sok olyan pap is volt a mongol hódítás előtti Oroszországban, akik tudtak ugyan írni és olvasni, mégis a teljes szóbeliségre voltak utalva, mert az egyházközségi templomokban nagyon gyakran még a legalapvetőbb szertartáskönyvek sem voltak meg.

98 94. Romanov i. m. 165. 95. Nikol'skij i. m. 25. 96. Romanov i. m. 168. 97. Stoglavi. m. 91. 98. Golubinskij i. m. III/478. 250