A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

OROSZ György: „Add nekik a te szent nevedet”. Zarándok-énekesek és énekes vándorkoldusok a Kijevi Ruszban

jutott eszébe, hogy a koldulást fel kellene számolni, de maguk a kér égetők, Isten kiválás ztottai sem akartak megszabadulni nyomorúságos helyzetükből.

48 Isten vándorai, a vallásos értelemben vett kolduló zarándokok, akik között az óorosz társadalom mindenféle rendű és foglalkozású képviselői megtalálhatók voltak, és akik között lehettek természetesen vakok és nyomorékok is, járták az országot és a nagyvilágot, elzarándokoltak a szent helyekre, s közülük minden bizonnyal igen sokan elmentek Konstantinápolyba (Cargrad) és a Szentföldre, különösen pedig Jeruzsálembe.

49 Ez utóbbi város nagyon előkelő helyet foglalt el a felkeresett kegyhelyek sorában. Ennek okát Sigal a következőkben látja: „A XI. századtól kezdve rendkívül határozottan nyilvánul meg az a törekvés, hogy Krisztus még hatékonyabb követése érdekében minden olyan helyet felkeressenek, ahol Krisztus élt e földön, hogy a Megváltó testi jelenvalóságával megjelölt minden vidéket bejárjanak, s hogy amint sok zarándok mondja, lépteiket Krisztus lába nyomába helyezzék. Meg akarnak edződni az emlékezet segítségével jelenné változtatott szent múltban. A szent helyeken az isteni kegyelem erőteljesebben sugárzik, a jeruzsálemi utazás ezért lesz egyre inkább a zarándoklat legfőbb célja."

50 Romanov véleménye szerint a zarándokok kezdettől fogva egyházi emberek voltak.

51 Valószínűleg ezen azt érti, hogy a zarándokok egyházi joghatóság alá tartozó személyeknek számítottak. A zarándoklás gyakorlata a Kijevi Ruszban a keresztény hitre való áttérést követően alakult ki, s ezen szokás meghonosodásában orosz földön nem kis szerepet játszhattak az országban kóborló vándorszerzetesek, akiket életkörülményeik kényszerítették az állandó helyváltoztatásra.

52 A Kijevi Rusz és az azt követő idők szerzeteseinek „életkörülményeiről" Golubinskij igen részletes elemzést ad, s korántsem pozitív képet tár elénk. E szerzetesek többsége nem a mai értelemben vett - Golubinskij szóhasználatában - „igazi kolostorokban" élt, hanem az egyházközségek templomkertjeiben létesített szerzetes telepeken: „nem igazi kolostorokban". Mindkét kolostortípusban szabadon ki-be járhattak mind a szerzetesek, mind a világiak, s a nők sem képeztek kivételt ebben a vonatkozásban. Ezekben a „kolostorokban" korántsem tudtak, de nem is akartak érvényt szerezni az engedelmesség, tisztaság és szegénység hármas evangéliumi követelményének. Különösen nem az utóbbi két parancsnak. Azok a világiak, akik beöltöztek szerzetesnek, magukkal vitték a kolostorokba pénzüket, értéktárgyaikat. A kolostorokon belül a szerzetesek maguk gondoskodtak ellátásukról: nem éltek közösségi életet.

53 A XIII. század 20-as éveiben írott formába öntött Kijevi Barlangkolostori Paterikon, az első atyákról szóló legendák gyűjteménye jól tükrözi, milyen is volt a szerzetesi élet az egyik „igazi kolostorban". A számos beszédes példa közül kettő: „Volt abban a Barlangkolostorban egy Erazm nevű szerzetes; nagyon gazdag volt, és mindenét, amije csak volt, a templom szükségleteire költötte, és sok ikont foglalattal látott el, amelyek mostanáig ott vannak nálatok az oltár fölött. És teljesen elszegényedett, és mindenki kezdte lenézni őt, és kétségbeesett, hogy nem kap jutalmat az odaadott vagyonért, mert az egyházra, nem pedig alamizsnára fordította. "

54 „Lám, mi is történt abban a szent 48. i. m. 213. 49. Evdokimov i. m. 25.; Majkov utal rá, hogy a bilinák révén az óorosz állam Szentföldre irányuló - társadalmilag heterogén összetételű - zarándokmozgalmának teljes spektruma elénk tárul. (Lásd: Majkov i. m. 90.) 50. Sigal i. m. 9-10. 51. Romanov B. A.: Ljudi i nravy Drevnej Rusi. Moskva-Leningrád, 1966. 155. 52. i. m. 155. 53. Golubinskiji. m. VI/552-555., 557., 559-560., 563., 565., 628-630., 637-638., 642., 645. 54. Kievo-Pecerskij Paterik po drevnim rukopisjam. V perelozenii na sovremennyj russkij jazyk Marii Viktorovoj. Kiev, 1870. 51-52. 243