A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

BENCSIK János: Tokaj adófizetői. A háztartások, családi üzemek és a város kölcsönhatása (1816–1821)

gyarapodott,

6 a vár Bodrogon túli sáncain temetkezett. Ma is itt, a Bodrogon túl található a zsidótemető.

7 A tizedhatárok hat egyenlő népességű részre osztották a város területét, illetve a lakosságot, illetve végül is magát a várost, mint közigazgatási egységet, éspedig Alsó, Közép, Felső (vagy Dancka) és Bodrog tizedek a történelmi városban, majd Kistokaj 2 tizede következett. A tizedhatárok mai ismereteink szerint a város fő tengelyére (Fő utca, ma a Bethlen G. és Rákóczi F. utcák) merőlegesen tagolták a belterületet, éspedig a Felsőtized a „Palota" (ma a szociális gyermekotthon) és a görög katolikus templom közötti térség,

8 a Középső tized ettől délre, a Fő tér (ma a Kossuth tér) határáig, majd ezt követte déli irányban az Alsótized, s befejezésként (feltehetően) a Bodrogtól elhódított alsó részeken szerveződött az ún. Bodrogtized. A város klasszikusnak tekinthető, középkori eredetű belterületét tulajdonképpen az első három tized alkotta. Központja pedig a mai római katolikus templom környéke lehetett. Köréje szerveződött az a városmag, ahol a középületek is elhelyezkedtek, elsősorban a városháza, a templomok, továbbá néhány vendégfogadó, közöttük is a volt Arany sas (ma szociális otthon) vendégfogadó. Találkozhatunk mintegy ennek ellentett véleménnyel is, mely nézet szerint Tokajnak egy korábbi történeti szakaszában a központ a valamikori pálos kolostor (itt már „palota"-ként emlegetett) jelentős épülettömbjének környéke lehetett a centrum. Ezt támogatná a Bodrog-rév elhelyezkedése is.

9 Sőt arra is történik utalás, hogy ez a rév „országos rí" lehetett, s ilyen minőségben bérelték a tokaji révgazdák, közöttük Almássy Miklós is az 1910-es évektől.

10 E nézet ellen szólnak azok a történeti adataink, melyek a pálos kolostor egykori helyét úgy határozták meg, mint amely (ugyan) a rév közelében, de a város mellett helyezkedik el.'' A várostól délre, a Kistokajig húzódott keskenyebb partszakaszt, feltehetően a XVIII. század utolsó negyedétől, a sóház, a sóhivatal épületei, továbbá a portus (állami fafeldolgozó) foglalták el.

12 Tanulmányunk egyik célja az lehet, hogy a város adózó népességének vagyoni állapotát, továbbá térbeli megosztottságát tanulmányozzuk, ezért a számos adóösszeírás (dicalis conscriptio) közül néhányat (5 db) kiválasztva, elemezzük a városlakó teherviselők társadalmát. A város tizedeinek (városrészek) egymáshoz viszonyított 6. Bencsik János: Egy tokaji reformkori (1841-42.) zsidóösszeírás és tanulságai. Borsodi Szemle, 1988. 4. 72-77.; Bencsik János: A tokaji zsidóság a 18. század közepén. Szülőföldünk 16-17. 1991. 9-11.; Bencsik János: Tokaj zsidóközösség 1820-ban. Széphalom IV. 221-229. 7. Wirth Péter: Itt van elrejtve. Bp. 1986. 8. Feltehető, hogy később változott e felosztásban megnyilatkozó szemlélet, amikor a „Felsőtized"-et Danckaként emlegették. Tokaj helytörténészei a Danckát azonosítják a mai Bem J. utcával, miből egy, a Bodroggal párhuzamos tizedhatár következtethető ki. 9. E nézet képviselője Pap Miklós helytörténész is, ki azt fejtegette egyik előadásában, hogy a centrum mára a közúti híd környékére tevődött át, ideértve a Taverna-t és a gépkocsiparkolót is. Ez nyilvánvalóan az idegenforgalomra apelláló nézet, s alig van köze a közigazgatás vonzáskörzetére stb. 10. A tokaji revet az 1910-es évektől Almássy Miklós (1875-1959) a várostól bérelte. Az első világháború alatt, a katonáskodó férj helyett a feleség (Karikó Julianna, 1875-1961) és a nagyobb, 14 éves fiával látta el a révész feladatait. Nagyjából 1940-ig volt bérleményként az Almássy család kezelésében. Itt jegyzem meg, hogy a legkisebb gyermekük (dr. Almássy Károly, adatközlőm itt) elbeszéléséből tudom, hogy országos révként kezelték a Bodrogon nyitott révet, noha nyilvánvaló, hogy a jelentősebb rév a közúti híd környékén működött. A sarjúkaszálást követően a községi csorda naponta átjárt a Bodrogközbe a rétre. 11. Bandi Zsuzsanna: Északkelet-magyarországi pálos kolostor oklevelei. A Borsodi Levéltári Évkönyv V. 686. 12. J. Mohi und A. G. Laszgallner: Das Tokayer Veingebirge. Kaschau, 1828. 70. 219