A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

TÓTH Péter: Cigányok Miskolcon a 18. század közepén

hogy „kovács lenne" (faber esset). A hivatkozott törvényszéki iratokból vannak példáink lopásra, prostitúcióra, orgazdaságra is; a kis számú ilyen eset azonban arra vall, hogy ezek nem mondhatók általánosaknak. Lovakkal való kereskedésre egyáltalán nincs adatunk: ugyanakkor megyebeli, vagy távolabb lakó cigányok ilyen ügye nemegyszer került a törvényszék elé. - Külön kell beszélnünk a muzsikus cigányokról, akiknek a száma korszakunkban Miskolcon 5-10 között mozgott (azért a bizonytalanság, mert valamennyire nyilván mindnyájan értettek a zenéhez). Velük kapcsolatban hallgassuk meg ismét Jákob Glatz szavait: „A miskolci cigányokat hallottam néhányszor játszani, s megvallhatom, a zenéjük rászolgál a megbecsülésre. Bár nem játszanak mindnyájan kottából, ennek ellenére mégis oly jól, hogy elfelejti az ember: tanulatlan zenészeket hall. Különös erősségük a magyar táncokban van, de a kesergőkben is mesterek. A miskolci cigányok minden táncmulatságon és minden olyan ünnepségen játszanak, amely a városban tartatik, s igen jól megfizetik őket, sőt, tülekednek értük: innét a büszkeségük, melyet náluk tapasztalunk, s mely kiderül öltözködésükből, étkezési és italozási szokásaikból, beszédmódjukból, járásukból és a másokkal szembeni egész viselkedésükből."

24- Végül az 1776-ban készített összeírásban tűnnek fel először olyan cigányok Miskolcon, akik részben vagy egészen paraszti munkákból, vagy inkább napszámosi munkákból élnek. Ami az öltözködést illeti: a felsőbb rendelkezéseket, valamint a törvényhatósági statútumukat áttekintve kitűnik, hogy az 1770-es években már nem a hagyományos viselettől kellett eltiltani a cigányokat, hanem a nemesi viselettől, olyan hamar átvették környezetük öltözködési kultúráját. Az 1776-os összeírás szerint a miskolci cigányok túlnyomó része „more rusticorum" öltözött, illetve „alkalmatosan" el volt látva ruhával és csak kevesen jártak közülük rongyokban. Findrik cigánynak és a vele együtt elszökött Berki Kitának a fentebb részletesen leírt, színpompás ruházata azonban nemigen azonos a korabeli paraszti viselettel. S ezt a képet jól kiegészítik a környéken lakó cigányok ruházatáról fennmaradt leírások. 1776-ban például a dorogmai cigányok szűrben vagy bundában, csizmában, kék nadrágban, fekete süvegben jártak, feleségeik pedig ködmönben, szoknyában, mentében. Az 1779-ben Alsózsolcáról elszökött cigányasszonyok a fülükben függőt, nyakukban „veres glárist" viseltek, piros csizmájuk, tarka kötényük és kendőjük, sárga és tarka szoknyájuk, fehér lajbijuk volt. A velük együtt elszökött férfiak zsinóros nadrágot, fehér gyolcsból készült német inget, fekete nyakravalót, fehér vagy piros lajbit, kalapot és rajta fekete fátyolkendőt, végül piros és sárga sarkantyús csizmát viseltek.

25 Összegzésképpen tehát megállapíthatjuk, hogy a miskolci cigányság nagyobb része a 18. század második felében életmódot változtatott: letelepedett és mind foglalkozását, mind pedig öltözködését tekintve alkalmazkodott a környezetéhez. Egy, a Helytartótanácshoz írott vármegyei jelentés 1783-ban szinte érezhető örömmel számol be arról, hogy a cigányok a megyében okosan alkalmazkodtak az uradalmi, paraszti és iparos életformához, a borért és a dohányért készpénzzel fizetnek, a muzsikálást gyakorolják ugyan, de tisztességesen élnek és így a jövőjük is biztosított.

26 S hogy mindez legalábbis Miskolc esetében nem volt túlzás, arra szolgáljanak bizonyítékul a már többször idézett Jákob Glatz szavai: „... sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően megváltozott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték."

27 24. Glatz i. m. 138-139. 25. M. I. XXVIII. IV. 294. 26. BJk. 44. kötet, 42. 27. Glatz i. m. 137. 214