A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században

beletartozik az a jellemző, hogy a törvénytelen születések aránya a „parasztvárosokban" 10 százalék alatti, tehát lényegében megegyezik a falvakéval. Fentiek következtében a viszonylag magas halandóság ellenére a „parasztvárosok" szaporulata a falvakéhoz áll közel, arányát tekintve többszöröse a „régi városokénak" (11. tábla). Azt is megállapíthatjuk, hogy ahogy e várostípus életmódjában, települési viszonyaiban nem szakadt el teljesen a falutól, úgy halandósági-termékenységi mintái szintén annak közelében maradtak. Halandósági mutatóik valószínűleg azért magasabbak némileg a vidékénél, mert a „parasztvárosokban" a nagyobb áru- és személyforgalomból, a helyi és idegen lakosok egymással történő gyakori érintkezése során megnövekedett fertőzésveszélyből adódó hátrányok nyilvánvalóan kedvezőtlenebbül befolyásolták a népmozgalom alakulását. A halandóság 19-20. századi változásának fő jellemvonásai és összefüggései Magyarországon Mielőtt következtetéseinket megpróbálnánk levonni, nézzük meg, hogyan alakult összességében Magyarországon a halandóság a 18-19. század folyamin. Adataink szerint a 18. század végén 38 ezrelék körüli Magyarország nyers halandósági arányszáma. A kolerajárványok időszakában, az 1830-as évektől kezdve 40 ezrelék fölé nő, majd a 19. század közepétől az első világháborúig fokozatosan csaknem felére esik vissza. Ez alól a trend alól csak az 1870-es évek - az utolsó nagy koleraj árvány időszaka - j elent időleges kivételt (6. tábla). Szórványos városi adatok alapján arra következtethetünk, hogy a csecsemőhalandóság mértéke a 18. század végén 250-300 ezrelék körül lehetett (8. tábla) s a halálozások kereken fele valamely fertőző betegség következménye volt. Nem utolsósorban a járványok pusztítása és a fertőző betegségekben elhalálozottak magas aránya vezethetett oda, hogy a közegészségügyi szervezet kiépülése már a 18. század végén megkezdődik. Létrejönnek a tisztiorvosi hivatalok, elrendelik a halottkémlést, a bábák, gyógyszertárak rendszeres ellenőrzését, 1813-tól kötelezővé teszik a himlőoltást s a 18—19. század fordulóján a nagyobb helységekben megkezdődik a kórházak létrehozása (Gortvay 1953.; Magyary-Kossá 1940.). A közegészségügyi szervezet kiépülése elsősorban a „régi városokban" kezdődik el, ezek többségében a 18. század végén már számos orvos dolgozik és megtaláljuk a legfontosabb egészségvédelmi intézményeket (12. tábla). Ezzel szemben az alföldi területeken és a peremvidékek városaiban ez a fejlődés csak a 19. század első felében - a 19. század közepén indul meg. Valószínű, hogy a „régi városok" némileg jobb 19. századi halandósági mutatói kapcsolatban állanak a közegészségügy fejlődésének itteni sokkal hosszabb múltjával. Összességében azonban a közegészségügyi szervezet kiépülésének hatása a halandóságban elég későn, az 1870-es évek után kezd megmutatkozni. (A kolerajárványok pusztítását például csak az 1880-as években tudják igazán korlátok közé szorítani.) A 19. század második felében megindul a halandóság csökkenése, de kutatásaink jelenlegi szintjén csak találgathatjuk ennek okát, illetve okait. Tudunk arról, hogy a táplálkozás összetételében történtek bizonyos változások (B. Sergő 1964.), számos fertőzésveszélyt megszüntettek a nagyszabású lecsapolási és folyamszabályozási munkák (Zawadowski 1891.), a városok vonatkozásában azonban feltételezésünk szerint elsősorban a városi infrastruktúra és a közegészségügyi szervezet 19. század utolsó harmadában nagy ütemben történő kiépülése játszhatott közre a halandósági mutatók értékének csökkentésében. Fentiek kapcsán nemcsak preventív beavatkozásra - a fertőző betegek nyilvántartási kötelezettségére és a betegek elkülönítésére, a védőoltásokra, valamint az egészségügyi intézmények (kórházak, gyógyszertárak) hatékonyabb működtetésére gondolunk, hanem a népesség mentalitásának lassú változására is. Utóbbi az orvos szolgáltatásainak fokozatos elismerésében, értékelésében és igénybe196