A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században

rendelkező törvénytelen születések

3 viszonylag számottevő aránya (11. tábla - KőrösiThirring Gusztáv 1893.), Összességében megállapíthatjuk, hogy e városcsoport tagjai nem nevezhetők „népességtemetőknek" a 18-19. század folyamán. Sopron és Nagyszeben adatai (5. tábla és 1. ábra) jól mutatják, hogy a természetes szaporulat mértéke bár nem mindig túl magas, de még a járványos időszakokban is többnyire pozitív. Végeredményben az alacsony természetes szaporulat és a viszonylag mérsékelt bevándorlás következtében a „régi városok" tényleges népességnövekedése kisebb Budapesténél, ami azzal a következménnyel jár, hogy össznépességük száma nagyságrenddel lemarad a fővárosé mögött. Míg a 19. század közepén a három városból összeforró Budapest kb. két-háromszor akkora, mint egy-egy nagyobb „régi város", addig az első világháború előtt ez a különbség már tízszeresére emelkedik. Kérdés, hogy a természetes népességcsökkenés elkerülése e városcsoport esetében minek köszönhető? Bár a nyugat-európai városokhoz képest a magyarországi „régi városok" többségükben kicsinynek számítanak, lehetne emiatt kedvezőbb a halandóságuk. A konkrét adatok alapján azonban halandósági mutatóik inkább közepesnek illetve magasnak mondhatók. Ismereteink jelenlegi szintjén csak arra gondolhatunk, hogy bár termékenységük magyarországi viszonylatban nem nevezhető magasnak, a hagyományos európai városi modellhez képest számottevő méretű volt, legalábbis elegendő ahhoz, hogy szerény természetes szaporulatot produkáljon. A „parasztvárosi" halandósági modell (az alföldi városok) Sajátos szint képviselnek Magyarországon - és valószínű, hogy az európai városrendszerben is - az Alföldön és a Délvidéken található úgynevezett „parasztvárosok". Budapest után többnyire belőlük áll a nagyság szerint rendezett magyarországi városállomány élvonala. A 19. század közepén általában 20-60 ezer fő körüli lakossággal rendelkeznek, az első világháború előtt pedig néhányuk már 100 000 fő nagyságúra nő. Különlegességük két tényezőben mutatkozik meg. Lakosságuk számottevő része földműveléssel és állattartással foglalkozik s e települések rendszerint igen nagy határral rendelkeznek. 50-100 ezer fő körüli lakosságuk a századfordulón Budapestnél négy-ötszörte nagyobb, 800-1000 km

2-es területen él. Ez részben szó szerint értendő, ugyanis e városok népességének csak nagyjából 50-60 százaléka lakik a tulajdonképpeni városiasnak számító, sűrűbben beépített belterületen. A többiek a városmagot övező, a határban elszórt tanyákon élnek és dolgoznak falusias körülmények közepette, bár papíron városi lakosnak számítanak. A „parasztvárosok" halandósága - annak ellenére, hogy az élelmiszerrel való önellátás szempontjából rendkívül kedvező helyzetben vannak - lényegesen magasabb, mint a „régi városoké". Elsősorban a parasztvárosok adataira vezethető vissza az a tény, hogy Magyarország városi halandóságának mutatói a 19. század folyamán általánosságban rosszabbak a falvakénál (8. és 11. táblák). Hogy ennek ellenére mégsem Budapest illetve a „városi temető" népmozgalmi mintáját követik, az termékenységükből következik. A „parasztvárosok" nyers születési arányszáma ugyanis alig marad el a falvaké mögött, tehát messze megelőzi a többi magyarországi várostípust. Ebbe 3. Az országosan e településcsoportban legmagasabb csecsemőhalálozás kb. negyed része a törvénytelenül születettek körében következik be. Különben csecsemőhalandóságuk nem lenne olyan kiugróan rossz. A fenti adatok egyébként arra engednek következtetni, hogy a helyi társadalom normarendszere és a törvénytelen születés ténye e településeken ütközhetett egymással a legkeményebben. 195