A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

TARCAI Béla: A 30-as évek miskolci fotográfiája (Kletz Károly emlékére)

10. kép. Vasárnap délelőtt, 1937 emlékezni. Ugyanezért kell azt is felidézni, hogy a kor szigorú felfogása elutasított minden utólagos kézi beavatkozást, különösen a színezést. A kiállítási feltételek az ilyen képek beküldését eleve kizárták és ezt a létező, ismert és gyakorolt eljárást a fényképészipar kelléktárába utalták. Szigorúan kötöttek voltak a képméretek is. A gyári papírméretek megváltoztatását egyetlen zsűri sem tudta volna elviselni. A képzőművészeti hagyományok továbbélése nyilvánult meg a műfajok rendjének meghatározását szolgáló törekvésekben. A szakírók - jobb híján - kénytelenek voltak átvenni a festészet terminológiáját, de azért megkísérelték a fotografikus sajátosságok feltárását és tudatosítását. A táj fényképező amatőröket például arra buzdították, hogy ne utánozzák a festészeti példákat, keressék a humanizált, dinamikus motívumokat a természetben és mintegy új felfedezésként ajánlják a várostájat. Felléptek a sznobizmus akkoriban divatos megnyilvánulása ellen, amely csak a külföldön készült táj- vagy városképet tudta értékelni. Divatja és becsülete volt a fotózsánernek, de még nem fedezték fel - egy-két kivételtől eltekintve -, amire az eszközök már akkor is képessé tették a fényképészt: az aktuális, mégis maradandó jelentést hordozó riportot. A csendélet-fotográfiában új vonás volt az olyan hétköznapi tárgyak felkutatása és ábrázolása, amelyeket a festők nem vehettek észre. Az emberábrázolásban azt követelték, hogy a 576